A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból.
Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a
kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom
előtt haladt:
– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.
– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak
olyan urak kérem, tessék elhinni.
Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett
elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim
között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat,
tovább tájékoztatott:
– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik
cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a
kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor
szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más világ volt kérem. De most
háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük
kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat
fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni
kérem.
Elhiszem kérem.
– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak
egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a
gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék
elhinni.
– No no.
– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen
csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…
Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan
és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér
elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg
fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég
fekete.