Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe.
Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy
még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és
ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és
mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt
megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki
láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló
fehérszinü galambok.
Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete
holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:
– Hé, hova olyan sebesen?
– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.
– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre
törsz.
– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?
– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók
voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták
tollazatukat, szemeiket fel-le görgették szemüregeikben és
szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb
körül.
– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a
tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly
aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak
hadd szállok…
– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed
itt a magasban!
– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi
keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat
fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!
– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül
mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:
– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj
el innen, bántod a szemünket!
– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a
cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai.
– Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!
– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.
– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik
felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.
– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, ő a legkedvesebb, neki
van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a
támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a
verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és
hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek
már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben
voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük,
hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj
hangjai közt.
A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal
megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig
bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és
olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s
vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros
eső.