Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel?
Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés
lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a
város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami
alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek
hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései
lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek
volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem.
Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.
A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a
lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve
hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint
egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a
krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur
alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy
közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára
muszáj volt elnevetnem magamat, olyan egy buta pofája volt. No most
megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az
villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud.
Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott
előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:
– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.
Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam neki:
– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)
– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki vagy te?
– Én nem vagyok gólem, – mondom.
– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.
– Jó, mondom, eredj a szinházba.
– Én megyek az orfeumba, – szól megint.
– Jó, jó, eredj az orfeumba.
– Én megyek a kabaréba, – folytatja.
– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda
felől jön, annak ott kell menni.
– Én megyek a moziba, – feleli.
– No, csak siess.
– Én megyek mindenüvé.
– Én nem tartóztatlak.
Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán
megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett
volna fád hangjába:
– Te nem tudsz énrólam semmit.
– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te
históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még
szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek
történetét, akiket Nabukodonozor…
– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj
énrólam.
– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz
gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem.
Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik
megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik
képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha
csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még
mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs
halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és
boldog kedvencének.
És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást
és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az
eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el.
Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én,
hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a
honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az
emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha
meg nem halt volna s aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni
jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet
felől.
Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden
emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek
magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy
halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled,
te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát
hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az
emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem
terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és
ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.
Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az
egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba
képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz
ebbe a Dunába ni!
Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor,
igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest
egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.