Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett az
ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó lámpák alatt
a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem, a pincérek is
csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették lefele fehérrel a
kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a székeket egymással szembe
szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a piros páholy pereméhez dülve a
Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát lapozta érdekkel. A cigánynak is
van lelke, a cigány is ott volt már. A muzsikák még a tokokban aludtak a
pódium padlóján, a cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami
delegációs albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt
és a verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló
ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A virágárusné,
vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás asszonyság, „akié a
virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak is van lelke. Lelke van
az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive bizonyisten nem tudom van-e
még neki, talán már egészen tönkrement az életnél az asszonyság szive,
mire az éjfélutánnak olyan rideg és nehéz branche-ához érkezett, mint
amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi
jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és mogorva
német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe vett rózsa
gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van lelke, egy angol
fiu is ott kopogott már a teremben, mert már felöltözött és könnyü
bokáit próbálta az üres parketten. Térdnadrágban, tenniszingben, frissen
pirositott orcával és friss mosollyal lengette lábszárait maga alatt és
felelőtlen angol hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált
hozzá: Hello my baby, my little baby…
A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és
soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és spicctáncosnők
és a Muzsáktól teljesen független egyszerü consumszolgálók, ők is ott
unatkoztak már a teremben és nekik is van lelkük, bár az életpályán az
csak kerékkötőül szolgál nekik a boldogulásnál. Ott telepedtek az
asztaloknál vagy sétálgattak a néma páholyok előtt tulzott diszeikkel,
feltünőséget csináló ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb
feltünőség, kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő
cipőikkel és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se
tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül. Hármasával,
párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról, gyermekeik
neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s urakról, akiket jó
volna nem szeretni.
Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel, amelyek gyermeki
csigákban tolongták körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a
nyakában, külön könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két
márványgolyó szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a
legfőbb személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező,
örömmester és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és
szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső
titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s
parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt van
és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja feketébb
mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe piros és a
mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves ünnepélyes szép
tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu, fiatalokkal kortárs,
mindenkivel pajtás, világ öröme, isten áldása.
Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben frissen
mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot, „akié a virág“,
a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy teljhatalmu puszival ereszkedik
le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy szivvel és ragyogó szemekkel
hallgatja végig egyik vagy másik leány ajakáról öngyilkosságát, amelyet
az öngyilkosnő a kora délutáni órákban követett el, mert „nem tudtam már
mit csinálni boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja
rendes időre be is jöttem“.
A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld peluche-függönynyel és a
szinpad előtt a kicsi szini zenekar szerszámai még csöndet játszanak. A
zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete billentyü
vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de szivarral égették
egyszer addig, mig tiszta fekete lett.
Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ.
Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az élet.