Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog, boldog,
boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán, jobbra-balra
viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek. Harmadfél
esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a földön emberé
volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják szájuket és köröskörül
kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még megvan nyelvükön e szó s még ki
birják ejteni. Még most is divat és kötelesség. Mit értenek alatta,
mikor boldog ujévet kivánnak? Mi van a fejükben, mikor kihangzik fogaik
közt: boldog?
Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban mit
gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők szemébe,
mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába jönni velük.
Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se fogózó epedés
volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak. Akkor se tudták, az
ugynevezett békében.
A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják
éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki: Colonne.
Vagy másik ilyen szót, amit ő megtanul a fejében. És kérdi messziről, ha
jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is, ha kérdik messziről. És
nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen jelszavakkal és jelhangokkal
nyüzsögnek az emberek e vadidegen világon. Honnét hozták magukkal
szavaikat, amelyeket nem értenek? Azt mondják háboru, azt mondják
boldog…
Hagyjuk.