Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban
minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan
ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik
Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva
összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta
a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy
ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ
ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi:
éljünk.
Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és
mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán
holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján
egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden
tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek
vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt
elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.
Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha nem áll élményei
magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta
embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam
és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit
jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt
hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt
az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette
a fegyvert.
Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se
mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen
párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak
nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot
tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.
Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre
szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy
szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták
megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak
ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik
megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik
megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit
mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és
háborodottak?
Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári
szükölését hallgatta, meg a golyó varrótű fényére emlékeztető sugárát,
vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát
hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert
térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról,
a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?
Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és
legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei,
incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét
kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők
felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak
kimondani?
A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit
orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot
érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart
utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy
hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat
mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a
katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó
szó is az életben azoknak, akik élnek.