Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi
munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek
sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a
szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból
hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje
felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia
communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink.
Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy
sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak
kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.
Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se
valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig
kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje
járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig
is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák
voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak drága
magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából
jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az
oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy
vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a
szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak
ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne
a fuvarral a Néva hidján átal.
Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről,
mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A
tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm
szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a
hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai
hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi
dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még
a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit
isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek,
mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte
magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája,
mennyit fakultak már eddig?
A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük
tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd
nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e
még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e
képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s
módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy
könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső
teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait,
szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és
aranylását minden egyes életnek e világon.
A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni,
zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a
magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek
belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám,
ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem
válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a
legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan
világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának
vissza a maguk hazájába.