Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós
üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló
helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még
valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és
véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka
nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész
világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák
Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a
lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb
lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett,
mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és
a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha
máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor?
Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor
olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még,
olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg
nem történtek velünk. Igy kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene
fátyolban állaniok?
Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és
virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet,
ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött.
Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma
is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy
gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos
lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben
haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak,
valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is,
milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap
jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a
bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.
És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket,
akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek
nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán
végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s
betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem
látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A
monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és
buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen
hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett fel és alá, mint
szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.
Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az
embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad
gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk,
beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak
állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk,
elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a
falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt
kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt
vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy
élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.