Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet Budapest
városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik pénztárát, estére
orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és pénztárnokai is beülnek a
szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos foglalkozását üzik. Érdekes
személyek ők, a pénztárnoknők és a pénztárnokok a világ mulattató
házaiban. Nagyon soknak, akiket láttam életemben, az arca memóriámban
őrződik. Sajátságos ünnepélye van ezeknek az arcoknak, mint az
ismeretlenek fotografiáinak szokott lenni. Párisban és Londonban
frakkban jelennek meg este, ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár
ablaka mögött. Minálunk nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy
általában a nézők sem öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.
De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a szinház
varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők látszanak
legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem már őket
müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és jegykiadásból
áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak, huzgálnak, jeleket
tesznek, és a falon a hátuk mögött, mint katonai térképek, ugy függnek a
papendekli-táblák, amelyek a szinház keresztmetszetét és nézőterét
ábrázolják. Karzat, erkély, páholyok, földszint sürü s kisértetien üres
széksorokkal, a pici székek támláján egy-egy szám mindenütt és a
széksorok elején római számok jelzik, melyik hányadik sor.
Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi térképen,
egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz össze-vissza, zsöllye,
karzati szék, erkélyszék, támlásszék és zártszék jön mind
emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak, leánykák és katonák
járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy pénztárnoknak csak a
kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz, hogy az arcokat lássa.
Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz ki, talán megvan nekik
magukban az ő világuk és egy igazságot látnak ők is maguk előtt az
életuton. A hátuk mögött a fülkében sokszor látni lehet egy uriembert,
aki érdeklődve hajolgat a pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó,
csukódó fiók fölé, hol a bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése
van. Meg a kék és lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian
nézi, melyeket a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két
jegyet kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek
ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik a
pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak, vagy
lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a
nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a direktor
adta személyesen, aki délben cilinderben és pepita ferencjózsefben ment
végig a piac-téren. És mikor odabenn a nagyteremben már Lumpácius
Vagabundus javában énekelt, a direktor odaki maradt a pénztárban és oly
elmerülve rakosgatta toronyba a forintokat és hatosokat, akár a füszeres
este, mikor a forgalom elpihent.
A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a fényes
fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a nézők néznek és
hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már szinházban? Vagy nem is
kiváncsiak a szindarabokra, mint mi közönséges emberek, akiket
közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már ők egy szindarabot a szinházban
elejétő végig? Talán most, hogy nincs pénztár a mult szerda óta,
unatkoztak és elmentek volna ők is valami szinházba nézőknek. Milyen
furcsán eshet nekik, hogy mikor végre szabad estéik vannak, nincs hova
menni. Valószinüleg a pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó
nekik, mint az izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint
mehetnek szinházba.