Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg,
nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva,
el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán
és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal,
amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy
szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták
volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát,
utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a
kenyérjegyet.
Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az
ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely
annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a
franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek,
csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk,
szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy
szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire
harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily
egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a
világon. Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden
dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés
volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan
küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és
misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a
horizonton.
A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle
lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből,
amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle.
Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle,
mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu
fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a
Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret
evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol
az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha
szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása.
Mindez elmult és tönkrement.
Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza
oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az
emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha
megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az
izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.