Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak.
Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt.
Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és
világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban
adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly
történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem
valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A
filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a
régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a
gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban
kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek
is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak
és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány
rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.
A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni
róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy
kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van
rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert
megnézi mindenki, akinek először kerül a kezébe s fáradt és kábult
eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki
visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett
már látni?
Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten
tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az
ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és
valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban
elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi
pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot
pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi
növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha
törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A
krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy
vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.
Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei.
Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények
elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg
ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják
meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok,
sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az
emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt,
sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.