Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a
drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon,
mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a
Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor
azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak,
kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak
velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem
is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett
adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az
előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna
hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand,
franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal
megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma
deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.
Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt
óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél
tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja
szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a
tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek,
kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond
ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur.
Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok
rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a
maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és
testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már.
Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa
nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár
pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos
fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a
nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük
felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva
küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség
ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és
gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő
majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva
ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd
egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat
cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a
tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem
igen adta magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol.
Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az
olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint
mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire
hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak
tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.