DÁTUM

November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik,

az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november

harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot

kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a

dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3

következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen

megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg

már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az

ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a

földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön,

amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára

bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna.

Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben

villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak

elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi

gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri

szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem

fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az

ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet

foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy

milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem.

Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani,

hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a

gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.

Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele

halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra

vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és

rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen

megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló

nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a

fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már

ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó

titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy,

hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az

ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a

pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az

ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán

a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.

Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni

s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a

hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen

leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda,

hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull

majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek,

gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy

ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék

közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága

hermelinjeiket és csincsilláikat.