November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik,
az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november
harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot
kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a
dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3
következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen
megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg
már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az
ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a
földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön,
amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára
bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna.
Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben
villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak
elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi
gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri
szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem
fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az
ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet
foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy
milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem.
Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani,
hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a
gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.
Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele
halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra
vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és
rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen
megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló
nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a
fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már
ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó
titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy,
hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az
ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a
pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az
ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán
a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.
Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni
s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a
hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen
leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda,
hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull
majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek,
gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy
ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék
közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága
hermelinjeiket és csincsilláikat.