De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos,
homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek,
Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat,
előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a
helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak
ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá
sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha
magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint
Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám
magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt
a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a
szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek
visszaköszönni.
Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt
sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős
utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és
átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem.
Püspökladány község valami egy kilométerre van meghuzódva az állomás
háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom
tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok,
hiába nem vagytok rám kiváncsiak.
Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu
szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is
katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik
unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós
eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a
mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az
árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.
Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu
étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az
étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel
és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van
és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek
üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy
émelygős szopókáját. Mi lett velük?
Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A
csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen.
Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás
szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik
befele zörgő fluszpapirosba. Az is kilencven fillér. Odamegy az ember,
szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat
egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember
akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és
táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a
kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek
a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert
már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj
művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird
alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy
magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.