AZT MONDJÁK,

a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az ember tulajdonképpen

nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz. Csak az önáltatás őrzi az

embernek a világon való türelmét, hogy éjjel, ha kisüt a hold, a népek

halkan összebeszélnek és reggelre szent a béke s áldomásnak felhörpentik

a Léthe minden csepp vizét. De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz.

Oroszországgal kezdjük a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi

tenger népe van, le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint

merengő gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is

észbekap és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot.

Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott már a

szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát.

Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a

valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek

lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.

Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát fakir-álomra a

háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem hallott fényes

koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek lázasan. Mi más is

volna akármilyen müvészet, mint az élet jelentőségének emelése, mint az

emberek felvilágositása, vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is

nagyszerüen beüt minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik

egy szinház vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha

jégeső verné őket az utcán.

Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni

magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem veszi

tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és távolról

ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis hangokat hallgatnak

és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az emberek. Jaj, csak

élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó dalcsarnokban is, és ha a

népek élvezni s örvendezni vágynak, annak valami emberséges eredményének

kell lenni. Ha részvétlenek is, ha gonoszak is, ha bármilyen önzők is,

le kell rázzák magukról ezt az állapotot, amely fiaikat és barátaikat a

kórházakba s a sirokba hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a

gyász hollója minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet

szenvedések kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most

egyszerre mindenütt a világon.

Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt mondják,

vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak. Azt mondják,

tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és kávéházakban és mindenütt,

ahol most egy óráig zughat a közönség. Azt mondják, hogy a Ritzben

délután nem lehet helyet kapni a hallban a teánál. Azt mondják, a

Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül,

zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig legyen,

az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a Kárpátokban térdig ér

a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek arcát és megfagyasztja a meleg

könyeket, amelyeket a követelő szél kihiv a szemekből. Mindenfélét hall

az ember, ha a városban forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a

sötétkék égen ilyenkor este a front fölött és a Hinterland fölött és az

ellenséges államok fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de

milyenek?

Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a csillagok szine,

ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe, hogy alig is beszéltem

ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez nagyon érdekes, nem? Láttam már

kékeknek is a csillagokat, sőt ugy is tetszett már, mintha zöldek

lennének, csak nem mertem szólni. Volt hogy csupa apró gyémántnak

látszott a sok csillag odafenn, olyannak, amilyen az ablakos tótoknak

volt, akik a faluban az üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot

csinyálni ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas

szalonnát ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy

pici kis darab gyémántja.