Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy
ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi cikk, nem
élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a gomblyukba
tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s béke volna. Béke s
tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut az embereknek virágot
tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle bolondériákra van, vagyis volt
eszük olyankor. Nem is nikkelből való hatost ad az ember most az
ibolyáért, csak vashatost, homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is
csunyább. A virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól
és belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az
ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap jön
friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az ibolyára
ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot, a szekfüre a
szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.
Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra dülve
várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru. Halottak
napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy minden nap
halottak napja van, de ez nem számit a kalendáriumban. Ezek a kész
koszoruk ezek elállanak november elsejéig, az élővirágkoszorukat az
utolsó napokban szerkesztik majd össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták.
A nagy szivformáju zöld koszoruk külön vannak a boltnak az egyik
oldalán, a másik oldalon a fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton
is szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk
kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy részük
eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva, hogy
violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy aranyszinüre
csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők sirjaira emlékeztet,
amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk pihennek és igy ragyognak,
mikor nagyon süt a nap. Ott is meg szoktak halni az emberek, hiába
franciák.
Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a villamoson,
amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen kicsi körben voltak
ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali testületben, egy gyárban egy
kieső csendes utcában. Szalmavirágot visznek nekik. Egy
szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt korona. A nagyságtól
függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan vesszük. Inkább szalma,
mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a libertykbe öltözött és
Houbigant extraktumaival parfumözött kerti virágok, kérdés, ha
garden-partyt adnának, meghivnák-e a szalmavirágot. Nem is tudna tán
résztvenni a társalgásban, ami szerelmek és ünnepélyek körül forog. De
hát hol vannak a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak
össze, hol bujtak össze, merre menekültek?
A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki meleg
van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat üvegét és
csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon végig.
„TEGYE AZT!“
– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a
kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a
hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a
csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott,
hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés,
amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.
– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi,
aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos
talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett
körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi
sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem
nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele
rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt
arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az
uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott
ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert,
aki a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának
nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.
Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna
is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem
hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is
lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs
semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy
változtathatna valamit a világon.
Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a
vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban
volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne
mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az
anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ –
annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban,
házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös
szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az
ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen
hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.
El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette
vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A
kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt
hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, hogy megfullad, ha
ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják
köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke
bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött
és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső
elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy
fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha
meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart
mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon
is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra
szállitotta le korunk az emberélet értékét.