Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni,
hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét
soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni
beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni,
mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a
tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot
szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel
emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk,
világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele
világos, a másik fele el van homályosodva.
Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az
ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek,
mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és
vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem!
Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…
Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból,
diákkorban olvasott krónikákból zendülnek vissza, gyülekeznek most a
bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek,
házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok,
falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást.
Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton
elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált
madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham
kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja
százfelé.
Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé
voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy
test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak.
Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás
szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves
meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól.
Keresik egymást.
Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az
emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és
adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a
tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent,
lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs,
hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették
tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat
ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. A tengert
bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak
és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban
magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen.
Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki
olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly
keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak,
hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk:
én.