Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk az
Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva, az ajtó
felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer Árusitás. Az
egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha tanakodna valamin,
vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna odabenn a rideg görredőny
mögött. Áll, álldogál, aztán leül a lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön
egy másik asszony is, egy darabig az is áll a görredőny előtt, leül
aztán a kőlépcsőre az első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem
ismerik egymást. Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely
összefut, vagy sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket
egymásnak s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még
ez a világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló
krumpli…
Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak
egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek pillantásukkal
az elzördülő konflisnak, postakocsinak, stráfszekérnek. Ott áll már egy
harmadik asszony is, annak már nem igen van hely leülni, az aztán a
falnak támasztja a hátát. Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy
tucat van már. Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek,
sokasodnak, egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az
orrát a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a
görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát. Mindig
jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A két asszony,
aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s az egész társaság
a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen a fal hosszába.
Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok várakoznak.
Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze, két-háromszázan
vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével a falnál, arccal a
bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik házon is tul nyulik a
sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig s hozzáragad a csapat
végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a szük utca alján, olyanok,
mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház előtt sorakoznának Párisban és
a pénztár nyitását várnák, hogy jegyet váltsanak.
Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük. Mind
élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság egy-egy
sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul egy-kettőnek az
ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a diskurálást. A két
kezük egymást fogja az ölükben. Soknak nagykendője van. Soknak kendő
sincs a fején. A kicsi kontyok ugy ülnek a fejeken, mint a gond.
Orcáikon ott a hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész
életükben használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult,
rokkant Évák.
De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő lennék, az
elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene mindenkihez, akit
látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi a véleményem arról,
hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a felhők tüneményes
szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és dicső lelket, a végtelen
panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot nyissák ki, az kéne a szegény
asszonyok processziójának. A boltban lisztet, krumplit, vajat,
kockacukrot adnak. És annyi hatalma a költészetnek nincs e földön, hogy
a boltot csak egy perccel is hamarabb kinyissák.