Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba
hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni.
Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az
anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal
illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni
kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a
könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a
gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s
bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy
ismeretlen barátom, egy gyermek.
A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az
meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a
dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom
esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a
padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok.
Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud
már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a
temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak
kelnének arról a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a
világ végéig és azon is tul.
Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket
élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és
elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja
életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit
elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben
fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az
övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az
ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem
vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet.
Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk
magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat,
öltözzék fel majd magukra.
De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem
emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a
halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a
leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és
minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen
mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak,
hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet
visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj
menekül utánuk, nem találja meg őket.