Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér
kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben
öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában
fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták
bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison
szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is
fehér számok pattannak a taxigépen.
A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók,
nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most,
mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és
olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek
ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a
faleveleket.
Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg
esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken,
sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a
szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó
sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és
csecsemőt a bölcsőben a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket
és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak
visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és
a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És
vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség
illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a
konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom,
ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e
érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága
székely nemzetet jelentik.
Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem
igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a
mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud
bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.
És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És
körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van
és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük
és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás
megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak
a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest
mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra
és a konflis továbbzörög velük. Hová?