Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól
esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les
valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi
mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek
egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor
csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a
nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi
barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s
akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell
számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk,
megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy
elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép
lábaitól.
Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt,
akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani
neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál,
mert az usjágiró az ujságé és az ujság az országé. És hogy akik
másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire
rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.
Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a
beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan
naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is,
hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a
nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van
préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá
tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté.
Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott
állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell
nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és
azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti
katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások
lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir,
gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.
A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet
természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre
elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne
több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika,
se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az
ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a
felhőkről, mert a felhőkről annyit lehetne közölni, hogy az egy bál
ujságpapiron el nem férne.
De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és
szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü
levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság
szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az
utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az
ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét
gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és
dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.