volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az
borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet,
tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg
jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok
mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi
fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert
előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az
unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett
a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem
csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből,
segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt
nagyon csudáltam.
Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a
gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert
hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet
meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman
csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön
majd az élete, az aztán olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel
kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága
szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.
Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is
tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot,
nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.
De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest
láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos
tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult
mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon
tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három
fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és
hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány
pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával,
alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt
üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő
madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet
pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És
hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa
süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek,
nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss
hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és
gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és
besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló
csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az
embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton
képzelődtünk.
Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a
régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak
idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az
emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni
valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a
mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát
megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett
belőle egy szép nagy őszibarackot.
– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.
– Ötven fillér.
– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a
kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában
mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a
barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett
föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét
elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.