– Hol van a kocsis?
– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a
konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét
hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a
taxizászlót, felül a bakra.
– Menjen kérem ide meg ide.
Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta
előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az
asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka
sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva
a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája.
Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak
ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a
nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a
kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem
hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női
hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a
gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor a grammnál kisebb sulyt kell
megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják?
Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak
azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt
mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És
azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!
Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig
hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz.
Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint
meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok
zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit,
stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán
harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a
bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a
háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának
magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni.
A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a
kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom,
hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy
krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott
rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka
az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.
A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem megy magától egyenesen.
De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan
szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van
ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden
percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem
lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek
mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak
huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az
olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy
mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.
– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.
– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az
arca.
– Ostorral hajtsa.
Az asszony előrefordult, igy felel:
– Akkor megszalad.
– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?
– Nem tudom én. Nincs ennek neve.
A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.
– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.
– Nem tudok még csettinteni, kérem.
Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon
szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:
– Gyü nyomoruság, gyü!