Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit,
legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot.
Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye.
Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva,
mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos
kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt:
Nyár.
A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát
és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy
jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva
verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig
egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak
elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág
megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél
és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember
ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál
rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes
arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával
kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani.
A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló
minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek
némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül
merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek,
megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal
néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem
is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a
gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék
és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az
ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember
lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy
tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a
járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a
megmaradt élet csalódásával.
Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna
már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá,
mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek
maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt
emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál
vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor
árnyékba és hüvösbe jutunk.
A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu Föld.