Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor
még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban.
Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes
betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva,
hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a
népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és
erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a
többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az
embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.
Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra,
melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy
palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a
Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a
históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé
fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál
a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt az ostromlók
fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt,
sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt,
egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten.
Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány
állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány
fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak,
szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a
kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.
A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a
hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a
szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga
nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden
nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal
pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben
voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak
semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam,
mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok.
Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.
Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre,
papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az
elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban
szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok
alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott óriási földabrosz
elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész
világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem,
mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt,
hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még
tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza
beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a
tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem
tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok
lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És
elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen
otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a
földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami
széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam,
talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott,
hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre
oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.
Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és
fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat.
Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája
volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen
balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a
kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még
csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben,
olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a
világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.
Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették
egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták
volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották
ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett
a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország,
gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk
valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még
készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül
kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely
köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa
eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.
Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és
szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem
tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy.
Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán
gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam
mindent már akkor, mit lehet azt tudni.