Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár
feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott
benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában.
Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt
volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak
ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult
volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt.
Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán,
komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.
Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta,
hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér
tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye
megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal
veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet
friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a
kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a
konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a
tyuk végérvényesen elhagyta a kosarat és másnap, harmadnap a kis
udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici
fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi
ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól
sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk
és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint
egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a
rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy
hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.
Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált
köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit,
ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések
alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a
család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották
zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen,
amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a
csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este
távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész
világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és
hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A
csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.
Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már
kezdte elveszteni a gyermekkor sárga pihéjét. A konyhában már
ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát,
hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek
elmultak.
A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és
aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta.
Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában.
Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó
szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A
szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan
laboratóriumának lombikjai közt?
Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép
sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak
a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen.
Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy
bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének
megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon.
Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata
borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól
összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa
összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és
széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint
valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.