igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most
untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen
mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi
társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és
bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi
levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az
áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan
háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem
esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett
volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog
háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az
emberek minden majálisait.
Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te
ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is
mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy
ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság
lehet, mit tudom én. Egy szivet tudok, amely mindig üzemben van, azaz
dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört
dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod
már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának
visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod
őtet.
Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a
lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914
augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső
sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig
érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal
néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit
megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták,
de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy
te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.
De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha
reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek,
feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét
látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az
orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a
jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy
azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…
Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában van hadifogságban, ő
nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet
nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a
sovány levegőt ölelik.
Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik
Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket
egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és
beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a
háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami
történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni
mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint
kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést
leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek
lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget
és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?
Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket
békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona.
Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép
fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál
éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a
halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint
volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál,
amelyben azokra gondolnál, akik sóvár életüket egyszerre kilélegzik a
harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már.
Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én
csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi
voltál.