Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy
visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket,
akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró
látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi
virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett
és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem
hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei:
emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse,
végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró
nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május
19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül,
néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen
hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de
tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget
egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a
két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet
azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem,
mikor háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy
harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a
pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet
nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek,
gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami
történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és
vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent
kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek
nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a
csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni
mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek
ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak,
pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak
betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.
Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat,
látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá
lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a
polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá
egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.
Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő
boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket,
egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat
és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem
az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen
csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem
volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és
koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne
kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy
lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta
világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.