Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a költőt
piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek közt. Poétát,
verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt mindig élclapoknak,
humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és nem is valami gonosz
mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsájtott
drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a
matrózok az elfogott albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják.
Oh különösen most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most
édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen
vakmerőség, mégis, milyen vakmerőség.
Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek lehet
igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség megfigyelőjét
helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a fényforrást, amely
csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok
és a felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos
ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen.
Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a földeritetlen úton, oly
nyomasztó végzetek alatt múló teremtményeknek azokkal a barátokkal
szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik,
szépséget, ami oly kellő balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló
életnek.
Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő boldog
szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az irtózatos
meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.
Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak? Ők
beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt
gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a költőt
le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet csereberélni,
ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni. Ők azt hiszik,
bántják, vagy csak érintik is a költőt?
A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint bánnak a
természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet leszakitják
róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény emberek. Az
anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold
mosolyog.
De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet-egyet
sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel befödni. Csak
szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket
zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok ha összeragyognak, ha
távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak ők.