Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az
idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni
kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy
igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden
verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és
kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem
pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz
és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz,
boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld,
mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb
szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok.
Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást,
abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda
megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a
pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog
másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány,
mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat,
mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem
kellenek virágok, mert nincsen élet.
Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az
ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss,
tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga
kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak
ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal
tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és
izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a
regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a
szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt
a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő
akarok lenni!
Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom
csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és
nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu
sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor
árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek
csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman
négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha
játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind
alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a
virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat,
csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell nekik a
virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu
polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos
illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová
bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom
jelenség, ami által ábrándozni lehet.
Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek
közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan
vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és
feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból
vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak
bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves
társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék
darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak,
le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják.
Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan
feketék.