Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A
lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd
sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang
volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat
kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak
kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.
– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.
– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.
– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés
is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra
tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon
a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb
szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga
fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a
legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t
előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli
imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már
hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé
vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony
vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén
remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután
mindenki elaludt.
Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma
hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.
– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a
lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az
ajtóban.
– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember senkit.
– Kérem, kérem.
A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely
szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két
hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy
szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:
Rosa, wir fahren nach Lods,
Der Hindenburg kommt auch dahin,
Und oben fahrt der Zeppelin,
Rosa, wir fahren nach Lods.
A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a
nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a
karja nehezen mozgott.
– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.
– Hová mégy?
– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában,
de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom
már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt
van a jobb vállamban, meg a karomban.
A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.
– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch so eng.
Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga,
hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se
civilek, csak csupa emberek.
A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába.
Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó
hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog,
cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek.
Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a
szó.
A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok
a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin
plüssel butorozott elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy
fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek
fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi
városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt
ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.