Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a
kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak
a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos
közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek
a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és
sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s
oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap
vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán
jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek,
halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü
lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.
Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett
névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy
százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a
szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős
Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti
Stanislauson, Tacianu Sándoron és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin
és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és
Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte,
törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz,
minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek
ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.
Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi
gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se
alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind
átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók,
kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok,
mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek,
oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó
brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és
szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok,
nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.
És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök,
gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és
twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és
ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában
jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér
keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru
végzetes manégeében.
Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, birtokát, egész
világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami
gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő,
ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s
ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos
nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a
nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük
mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz
volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a
legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről
beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is
egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell
halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam:
előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?