Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől
estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete
kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat,
sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb
zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék
ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a
megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a
délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt
giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte
a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott
tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve
hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig
nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház
előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz
centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében
volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos
szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az
orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét.
Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva.
Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás,
az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt.
Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány
gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum
Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt
nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult
volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen
ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett
város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének,
olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.
Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem
épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit
végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az
ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek
csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak
semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt
otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását
gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete
varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és
széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó
lett volna inkább Messinát felépiteni.
*
„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám
rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges,
gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes
zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt
füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a
föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik
a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai,
muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban,
lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán
állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy
koronában.
Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre
való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora
nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült
csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma
tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban
együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a
kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan
Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép
időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.
Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az
embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind
kedvet és nyugalmat vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan
derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely
egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a
depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.
A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor
állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A
csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló
ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással
széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék
danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak
békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske
csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren
finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér
és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe
szoktak szerződtetni.
Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit
most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha
beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani.
Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.
*
Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában.
Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és
elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár,
bádogtepsik, falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst,
függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt
cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy
megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy
cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és
ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon
beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes
kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia
gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.
Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint.
A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és
amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem
küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő
tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a
hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó
háboru.
Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak
portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas
szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső
zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és
szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst
fénye és a gyász sápadtsága…
*
Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát
is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy
betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és
fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak
is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki
mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak
valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az
emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy
járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel,
hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj,
a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az
ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a
háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy
arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának
(Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki
visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.
Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak.
Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el
itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat
énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a
muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A
cimeikből ki lehet venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A
legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk.
Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a
háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal
jöhetne még ez után?
*
A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött
halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt,
– gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig
tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok
elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos
homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan
széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház
hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak
csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes
és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban.
Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy
nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.
*
Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy.
Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy
egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni
éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát hova mennek? Sehova. Ott
maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be.
Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár
asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi
éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy
óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül
pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint
e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert
azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg
az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a
mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék,
akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji
udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt.
Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy
széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan,
magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is
pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal
tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:
– Nini: hold.
*
Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes.
Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a
cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember.
Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a
facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének
tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum
kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám
zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld
tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és
a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt.
Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani,
nem hallják majd, messze temették el őket.
*
A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy
körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét
ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó
pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már
az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot
napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem
olvasok a háboruról.
Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a
jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden
érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy
rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét
hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan,
hogy a falusi lakot megénekeljék.) A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a
tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a
napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell
szólanom.
No irjunk.
A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem
kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik
foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én
ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen
és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek
orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek
rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az
emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók,
akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek
szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek
érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és
gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én
is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a
villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a
lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a
szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha
köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni.
De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias
mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán hiszem, ami Cinkotán
történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen
dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének
kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével
lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs
benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet,
amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs
védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot
lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az
életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót
fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.
A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész
nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A
szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért,
hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a
fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó
és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen,
megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és
boldogtalanul a Vox Humana.