Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész
világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal
játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi
nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők
kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld
göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek
a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok
jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj
nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen
kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak
megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik
válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni
szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A
nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény
és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok
közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek
fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen
kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri
öngyilkos.
A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok
futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró
karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt
hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul
changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de
nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a
merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt
virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint
pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak,
amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek
végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell
halniok.)
Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk
volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel
hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh
szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái,
miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon?
És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak
szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők
végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek,
amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt
levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s
folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?
Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol
vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol
fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és
éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt,
amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen
véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te
pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod,
hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?