Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott
egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett
elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy
veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott,
le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg
felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta:
hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen
csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan
folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki
avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is
repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani
a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel
nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban
ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A
kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet,
hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak
ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.
Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők
boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss
zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg
Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi
záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden
olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel:
remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden
szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett
egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a
kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel
eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv
szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a
kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért,
hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott,
azt mondta: rrrrr, s elrepült.
Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a
kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és
zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette
a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz
látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a
pénzt. A vak koldus énekelt:
– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…
– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…
– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…
– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…
– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…
– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…
A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai
föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.
A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt,
a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült
verebet kereste.