Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak:
valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az
nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit
látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz,
amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és
kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet
akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami
kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden,
ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és
széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.
Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a
rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy
fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk,
mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét.
Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin
egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert
lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja
magát.
Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig
és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz
és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit
hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet
igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.
Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást
nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan
valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a
tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember
azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést,
azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget,
ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé
igyekezünk vissza.
Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és
jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy
éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a
miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár,
segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen
olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes.
Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok
és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot,
hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal:
Ide nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén
büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak
és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan
erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy
mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik
jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj
és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az
emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.