változott.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
V.
Krisztus és szent Péter, a mint egy falun keresztül utaztak,
bementek egy házhoz s ott sült ludat adtak nekik alamizsnába.
Krisztus ment elől, Péter utána, s azon közben megette a lud egyik
lábát, mert már nem tudta tovább türni az éhséget. A mint a falu
kapuját elhagyták, letelepedtek egy patak martjára, hogy
falatozzanak egy keveset. Hát a ludnak csak egy lába van meg!
– Hé Péter, hé! hol ennek a ludnak az egyik lába? – Kérdezte a
Krisztus.
– Uram, ennek csak egy lába volt, – bizongatózott Péter. Nézd
csak uram, ahajt a jégen is áll egy sereg lúd, azoknak is csak egy
lábok van.
– A bizony lehet is, látod-e! – mondá a Krisztus, – de mégis,
jere csak, szemléljük meg, ha igazán egy lábok van-e?
Erre mindketten fölszöktek helyökről s igyenesen a ludaknak
tartottak. A Krisztus, mikor csak egy német ölre volt tőlük,
hessentett egyet, s a ludak, a mennyi csak volt, mind leeresztették a
másik lábokat is, s nagy gigágázva széjjelszaladtak. A Krisztus
ekkor Péternek fordult.
– No látod-e Péter, hogy most is hazudtál, mert ezeknek
egytől-egyig két lábok van; az volt annak is, a kit nekünk Isten
nevében adtak, csak te megevéd Péter, mig utánam kullogtál.
– Ó édes mesterem! – rebegett Péter, – én azt hittem, hogy
téged is, mint más embert, el lehet ámitani, de most látom, hogy
Istenséged nemcsak előre, de hátra is lát. Te elől mentél, én
hátul, hátra se’ néztél s mégis tudod, hogy én hátul megettem
a lúdlábát!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)
VI.
Régedes-régen, mikor még minden ember gyalog járt, ha lova nem
volt, Krisztus urunk is megindult szent Péterrel, hogy gyalogszerrel
bejárják kerek e földet. Jártokban-keltökben találkoztak egy
pópával. Kérdi tőle a Krisztus: – Mi jóban jársz, domnule
pópa?
– Én bizony, – öreg atyám, – felelt a pópa, – olyan
országba iparkodom, hol a búzakenyérnél jobb ennivalót kapok.
– Úgy-e? – gondolá magában Krisztus urunk, – várj csak, majd
elviszlek én téged jobb országba, ha nem tetszik a búzakenyér!
Büntetésűl tüstént lóvá változtatta a pópát. Épen abban a
szempillantásban járt arra egy szegény faragó ember. Ez a szegény
ember három kerékre való fentőt vitt a két vállán, s mint a
szakadó eső, úgy csurgott le róla a verejték.
Krisztus urunk egyszeribe megszólitotta.
– Jere csak, jere, szegény jámbor ember! rakd a terüdet erre a
lóra. Álló esztendeig minden áldott nap rakj rá három szekérbeli
fentőt, vidd a vásárra s esztendő végin vehetsz mellé egy
társat. Akkor osztán csinálj egy szekeret is s annyi kerékfentőt
rakj utánok, a mennyit csak elbirnak; de ennek a lónak
kádárforgácsnál egyebet enni ne adj.
Nem kellett a szegény faragó embernek sok biztatás. Hüségesen
eljárt minden vásárra, most már nem az ő ina hutyorgott a nagy
terű alatt, hanem a lóé. No de, jól is tartotta; adott neki annyi
kádárforgácsot, a mennyi csak bele fért. Esztendő végivel annyi
pénzt összekaparingatott, hogy társat is vehetett melléje. Mikor
osztán eltelt két esztendő, kihajtotta lovát a rétre. A Krisztus
éppen ott sétált szent Péterrel.
– No, apám uram! – áldázkodott a szegény ember, – én
elhozám a lovat. Az úr Isten ugyan fizessen meg kijednek a
jószivüségiért, mert a keresetből más lovat szereztem s most már
csak eléldegélek ezután is.
– Jó szivvel, fiam, – mondá a Krisztus, – hanem a lovat még
nálad hagyom egy esztendőre, csak használd a hogy tudod, de aztán
jól tartsd kádárforgácscsal.
A szegény ember még használta a lovat egy esztendeig, s esztendő
végivel megint vett egy másikat. Ekkor ujra kihajtotta a rétre s ott
esmét találkozott a Krisztussal.
– No, apám uram! visszahozám a lovat; szereztem már kettőt vele,
az úr Isten még a lábanyomát is áldja meg kijednek.
Erre szent Péter megfogta a kötőfék szárát, vezette maga után a
lovat, s azon módulag elgyalogoltak a pópa feleségéhez éjjeli
szállásra. Ott bekötték a pajtába s a papné egy jó öl szénát
tett elejébe. A ló, mikor megpillantotta a feleségét, nyujtotta az
orrát, hogy megcsókolja, de a papné úgy hozzá legyintett, hogy
mindjárt kiszökött az egyik szeme.
Reggel, mikor a Krisztus eltávozott, visszateremtette a lovat papnak.
De bezzeg volt drága dolga szegény papnak! Felesége nem hagyott
rajta egy garas ára becsületet.
– Te! te áncsori! te vankuj, te! hol tudtál járni három
esztendőt? Aztán né! még a szemedet is kiverték!
– Ki biz’ azt, – felelt nagy szomorún a pap, – kiveréd te
édes feleségem.
– Én!? Hiszen három esztendeje, hogy szinedet se’ láttam! Hogy
tudtam volna én kiütni?
– Azt biz’ ugy édes feleségem, hogy én voltam az a ló, a kinek
te tegnap este enni adtál; én örömömben meg akartalak csókolni s
te úgy hozzám találtál legyinteni, hogy az egyik szemem egyszeribe
kiszökött.
– Ládd-é, – szidta a papné, – eleget könyörgék, hogy ne
czékázz el, mert a búzakenyérnél jobb ennivalót nem találsz, ha
békoslatod is széles e világot! Úgy-e megmondtam?
– Igazad van, – mondá a pap, – de meg is vert az Isten. Három
esztendeig voltam ló s szénát is tegnap este ettem először.
– Uram Jézus! – hát mivel éltél lelkem jámbor uram?
A pap erre rőkölni kezdett, mint a kicsi gyermek s mondá:
– Kádárforgácscsal!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)
PÓTLÉK A BALLADÁKHOZ.
71. Homlodi Zsuzsánna.
»Mi oka, mi oka, Homlodi Zsuzsánna,
Hogy a karton lajbli minduntalan szűkül?«
»Az oka, az oka: szabó nem jól szabta,
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta.«
»Kocsisom, kocsisom, én fellejtárjaim!
Hozzátok, hozzátok a gyászos hintóim’
Fogjátok, fogjátok pej paripáimat,
Vigyétek, vigyéték Homlodi Zsuzsánnát,
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsánnát,
A rózsa-mezőbe, a fővevő helyre!«
»Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a rózsás kertembe,
Rózsákat vizsgálni, magát mulatozni!«
»Jó napot, jó napot, te kis kertész legény!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a tenger partjára,
Arany halat fogni, magát mulatozni.«
»Jó napot, jó napot, te kis hajós legény!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Mi türés tagadás, már meg kell mondanom:
Elküldtem, elküldtem a rózsamezőbe,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre.«
»Oh te pogány anya, mér’ vétetted fejét?
Testemet testével egy sirba temetéd. –
Jó napot, jó napot, te fővevő hóhér!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Itt vagyon, itt nyugszik, csendesen aluszik.«
»Testemet testével egy sirba temesd el,
Véremet vérével egy patak mossa el.«
(Kriza János hagyatéka.)
JEGYZETEK.
BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.
1. =Fogarasi István=. A török uralom idejéből való s rokon a
_Boriska_ czimü népballadával (Lásd _Gyüjteményünk_ I. k. 148.
l.) Mind két ballada a keresztyén magyar nő kétségbeesését
rajzolja, a kit török hárembe akarnak vinni. Boriskát mostoha anyja
adja el török martalóczoknak, legalább a leány azt hiszi, hogy
megmenthette volna. Itt Fogarasi hugát maga jegyzi el a török
szultánnak, de úgy látszik, kénytelenségből. A leány inkább
meghal bánatjában, mintsem török kézbe jusson. Mind két ballada
jellemző a török hóditás korára Magyarországon. (Lásd
_Gyüjteményünk_ I. k. jegyzetét 554. l.) De nem csak történelmi
szempontból becses e ballada, hanem széptaniból is. A leány csendes
lemondása, a ki tudja, hogy bátyja meg nem mentheti s épen azért
gyöngédségből nem is unszolja erre; Istenhez fohászkodása, kitől
könnyű betegséget és világból kimulását kéri; a török
császár fájdalmas felindulása, a ki halva találja kedvesét s el
akarja vitetni, hogy minél fényesebben temettesse el; a bátya
ellenállása, ki eddig engedett, de most inkább halni kész, mintsem
idegenek temessék el hugát, idegen földbe: mind igen jellemző és
költői mozzanatok. S mily egyszerüen és biztosan emelkedik ki
mindez. Semmi czifraság semmi erőltetés, s mily éles ellentétben
áll némely ujabb műköltő népballadájával, a kik népiesbek
akarnak lenni magánál a népnél.
E sorokkal:
Csináltatok neki márván kő-koporsót,
Be is behuzatom földig bakacsinnal,
Meg is megveretem arany fejü szeggel
a szöveg természete szerint alkalmazva, találkozunk más
népballadában is (Lásd _Gyüjteményünk_ I. köt. 181. l.)
_Világszép Erzsók_ czimü balladáját.
Sajtóhiba az utolsó sorban: _földiben_ olv. _földibe’_.
2. =Kerekes Izsák=. E ballada azon igen csekély számu balladáink
közé tartozik, melyeknek történelmi háttere van. Thaly Kálmán,
Kriza közleménye után, az 1864-i _Koszorúból_, fölvette az
_Adalékok a Thököly- és Rákóczykor irodalomtörténetéhez_,
_Pest_ 1872. czimü gyüjteményébe, II. köt. 147. l., a következő
megjegyzéssel: »Nagy-Szeben vára a kuruczvilágban kétszer vala
ostromzárolva: először 1705-ben, a mikor gr. Forgách Simon oly
szorosan körülfogatá, hogy a rácz lovas századok nem igen
kalandozhattak ki belőle s másodszor 1706 és 1707-ben gr. Pekry
Lőrincz által s ekkor valamivel lazábban. S ezért vélem e
költeményt ez utóbbi évek alá sorozhatni.« – A háromszor
előforduló költögetése Izsáknak ugyanazon szavakkal, a gondolat
rhythmusának párhuzamosságából foly, mely jellemző sajátsága a
magyar népköltészetnek, de különösen a székely népballadáknak,
melyek néha egy gondolatot nem más, hanem ugyanazon szavakkal
ismételnek. A hármas számot nemcsak a népmesékben kedveli a nép,
hanem a balladákban is, innen a gyakori hármas kérdés és felelet.
Jellemző, hogy midőn harmadszor kedvese költi Izsákot, az atya és
anya szavait rövidebben ismétli s ezzel mintegy kifejezi a veszély
közeledését és félelme nagyságát. Egy vagy két embernek egy
egész csapattal küzdése szintén kedvencz tárgya a népnek,
egyaránt előfordul meséiben, eposzaiban és balladáiban. Ez a
hősiesség legerősebb kifejezése akár győzelem vagy legyőzetés
eseteiben egyaránt. Izsák is, mint Szilágyi és Hajmási egy egész
sereggel küzd, ő is, mint azok
Egy előmentébe’ gyalog ösvényt vága
És visszajöttébe’ szekérutat nyita.
Csatára induló felkiáltásában:
Kiontom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyürüs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért!
a gondolat-rhythmus párhuzamossága némi haladványnyal egyesül,
előbb szülőit emlegeti, aztán mátkáját, végre nemzetét. E
felemelkedés mutatja, hogy a Rákóczi-forradalom nemcsak a
nemességet hatotta át, hanem a népet is.
3. =Megétett János=. E ballada mind tartalmára, mind formájára
nézve figyelmet érdemel. Egyetlen népballadáink között, melyben
mérgezés fordul elő. Rokon a _Lord Randal_ czimü skót balladával,
melyben a fiú szintén fáradtan tér haza s ugyanazt kiáltja
anyjának: vesd meg ágyamat. Randalt kedvese éteti meg, Jánost
ángya, de hogy mi okból, egyik ballada sem mondja Ily nemű homály
nem egyszer fordul elő a népballadákban, a minek megvan a maga
természetes oka. A népballada a legtöbbször valamely megtörtént
eseményt dolgozván föl, könnyen mellőzi, a mi köztudomásu, s
leginkább csak a katasztrófára szoritkozik. A belső formára nézve
egyébiránt egy nagy különbség van a két ballada között.
Mindkettő kérdésből és feleletből áll ugyan, de a haldokló
János anyja kérdéseire hagyakozik is, mit Randal nem tesz. A
bünösnek vagy a bün áldozatának e búcsuját, hagyakozását, mely
fájdalmat, szeretetet, gyülöletet, átkot vagy áldást fejez ki,
igen kedveli a népköltészet. Ilyen a skót _Edvard_, a szintén
skót _Davie_, (az elsőt Bajza és Szász K. nyelvünkre is
leforditották) továbbá a _Véres fiu_ (magyar forditásban Hunfalvy
Páltól és Halász Ignácztól), a svéd _Rózsakerti fiú_
Gregusstól forditva a _Balladáról_ irt művében (_Pest, 1865. 55.
l._), hol egyszersmind e rokon balladákról bővebben értekezik, s
végre egy erdélyi szász ballada Tóth Sándor közleményében
(_Kisfaludy-társaság évlapjai XVII-ik köt. 1882._) – Érdekes e
balladában a mind végig szabatosan megtartott refrain is, mely
annyira összhangzik a mű hangulatával. (Lásd bővebben a
refrainről irt jegyzetünket _Gyüjteményünk_ I-ső kötetében.
544. l.)
4–5. =Szép Julia=. A boszus atya vagy féltékeny férj, a ki
leányának vagy nejének kedvesét megöleti, s a megölt szivét
küldi a leánynak vagy nőnek, régi tárgya a népköltészetnek.
Már a provencei troubaduroknál előfordul. Faiel vitéz a szent
földön elesett Couci várnagy szivét éteti meg nejével. Egy svéd
mondában a király szintén megöleti Adelin leánya kedvesét,
Freudenburg herczeget s a megöltnek szivét tálaltatja fel.
Faielnéről egy angol ballada is megemlékezik (_The knigt of courtesy
and the fair lady of Fayuell. Ritson. Old Engl. Romanc. III. 193. l._)
Boccaccióban is megtaláljuk. (A IV. nap 9. beszélye). Rokon vele ama
féltékeny férj története is, ki nejét megölt kedvese
koponyájából készitett serlegből itatja, mely monda a _Római
Gesták_ 56. fejezete alapján a navarrai királyné regéiben is
olvasható. Ide számithatni a longobard mondának azt a gyászos
epizódját is, midőn Alboin király megölvén Kunimund gepida
királyt, s leányát, Rozamundát, nőül vevén, egy vig lakoma
alkalmával kényszeriti, hogy atyja koponyájából készitett
serlegből igyék. E mondát, Bonfini magyar történetéből véve,
Valkai András is kidolgozta. (_Andoinus és Alboinus historiája_.
Kolozsvár 1580.) Még rokonabb balladánkhoz a Gismonda és Giscard
mondája, melyben az apa, Tankred, megöli leánya, Gismonda kedvesét,
Giscardot, s elküldi neki szivét, mire az szörnyet hal. Tankred egy
skót balladában ir királylyá változtatva merül fel. (_Ballad of
Sir Cauline and the daughter of the King of Ireland_, _Percy I. 50._) E
mondát, mely Boccaccióban is megvan (IV nap. 1.), Enyedi György a
XVI. században szintén feldolgozta magyar versekben. (_Debreczen
1577_). (Lásd bővebben: Greguss: _A balladáról_. 54. l.) E ballada
két változata közt kevés a különbség. A tárgy és fordulatok is
nagyrészt ugyanazok. A legfőbb különbség az, hogy mig az elsőben
a király megöleti leánya kedvesét, a másodikban leánya kedvese
öli meg magát bujában; mig az elsőben a leány bújában hal meg,
látva megölt kedvese elébe hozott szivét, a másodikban az apa öli
meg kedveséért kérő leányát. Az apa mindkettőben megbánja
bünét, de a másodikban a szeretők sirján ölelkező virágok
megszólalása egészen a _Kádár Kata_ végsoraihoz hasonló
(_Vadrózsák. Krizától. Kolozsvár 1863. 4. és 7. l.
Gyüjteményünk III. köt. 70. 72. l._) Hogy e balladák
keletkezésére befolyt-e és mennyiben Enyedi Györgynek _Gismonda és
Giscard_ historiája, a mely a maga idejében kedves olvasmánya volt a
népnek, különösen a székelyföldön, az unitáriusok között,
maga Enyedi unitárius püspök lévén, azt természetesen bajos
megállapitani.
6. =Szép Ilona=. Változatát lásd Erdélyinél (_Népdalok és
mondák. Pest, 1846. I. köt. 372. l. Gyüjteményünk II. köt. 7.
l._) A két végső sor:
Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa,
Két karom két szép karfája, akasztó fája.
hasonlit egy szerb népdal végéhez, melyet Bajza forditásában is
olvashatni:
Akaszszátok fel egy rózsa fára,
A leány nyakára.
7. =Magyarósi Tamás=. E ballada nem emelkedik föl a tragikai
hangulathoz, de a komikaihoz sem száll le, bizonyos közepet tart a
kettő között. Egy botrányos esetet lehető gyöngéden tár elénk.
A mennyasszonyt szülési fájdalmak kinozzák és sir, a vőlegény
azt hiszi, hogy csekélyli vagyonát, azonban a nyoszolyó asszonyok
beszédéből, a kik gyolcs inget kérnek pólyaruhának, és zsinórt
pólyakötőnek, észreveszi a bajt, a hintót megfordittatja s a
leányt visszaküldi anyjának.
Póka = _pólya_ értelmében egész székely-földön használatos.
8. =Ihon nevekedék=. Tulajdonkép nem ballada, hanem lyrai kép. A
párbeszédből nem fejlik ki semmi drámai fordulat, csak a leány
érzelmeit fejezi ki. Népköltészetünkben ez az első eset, hogy
paraszt leány apácza akar lenni. Lásd változatát Erdélyinél (I.
köt. 422. l.) Rokonságát több külföldi balladával bővebben
fejtegeti Abafi L. (_Kisfaludy-t. évk. XII. k. 131. l._)
9. =Kis-Gergő Istvánné=. Lásd változatait Kriza _Vadrózsáiban_
(9. l. _Bodrogi Ferenczné_) s _Gyüjteményünk_ e III. kötetében
(59. l. _Nagy-Bihal Albertné_.). Úgy látszik, hogy az itt közlött
kerekebb és érthetőbb a más kettőnél. _Bodroginé_ban a fogoly
nő panasza oly erős pathosz, minőt ritkán találunk balladáinkban,
de maga a cselekvény, hogy egy leány anyját minden ok nélkül hét
esztendeig tartsa fogva s ne ismerjen reá, vagy az anya ne ismertesse
meg magát, épen nem valószinü. _Nagy-Bihal Albertné_ már
világosabb. Itt egy szegény asszony leánya török császárné
lesz; az anya meglátogatja, s a kapuban kenyeret meg vizet kér, de a
leány nem ismerve reá, mint koldusasszonyt börtönbe vetteti. Hét
évig szenved a börtönben az anya, akkor a leány reá ismer s
mindennel ellátná, de az visszautasitja s átokkal felel. A harmadik
változat, _Kis-Gergő Istvánné_ egyszerübb, világosabb és
természetesebb. Az anya azt hallja férjhez ment leányáról, hogy
nem szánja a szegényt, meg akarja próbálni s mint koldus-asszony
jelen meg előtte. Tapasztalva szivtelenségét, fölfedi magát s
midőn erre leánya kényeztetné, megvetéssel fordul el tőle. Ebben
nemcsak a cselekvény világos, de a felfogás is népiesb, s a morál
is tisztább. A más két változat vagy ennek megromlott formája,
vagy egy bonyolultabb cselekvény töredéke, mely ezzel összeolvadt.
10. =Mónusi Jánosné=. Lásd változatait (_Gyüjteményünk_ I. k.
233. l. Kriza _Vadrózsái_-ban I. köt. 8. l. _Bátori Boldizsár_.) A
_Bátori_-változat vége eltér a más kettőtől. Amazokban a férj
mind nejét, mind neje kedvesét megöleti, emebben négy oly sorral
végződik a ballada, mely kétféle magyarázatra adhat alkalmat, de
bármelyik magyarázat szerint csak a nő a boszuló férj kiszemelt
áldozata. E sorok a következők:
Azonba’ érközik erdélyi kapitány,
Egyször megforditsa, kétszer megcsókolja,
Kétszer megforditsa, százszor megcsókolja:
»Enyim vagy nem másé, te asszonyi állat!«
Greguss _A balladáról_ irt könyvében (110. l.) a többek közt ezt
irja _Bátori Boldizsár_ végéről: »Az erdélyi kapitány megtudja,
hogy a kit szeret, el akarják veszteni, s oda siet, hogy megmentse.
Mintha a szegény áldozat is sejtené az érkező segélyt, mert akkor
szólal fel
Várj kicsit, várj kicsit, te fekete hóhér,
Mert a halottnak is kettőt harangoznak,
Lám árva fejemnek egyet sem konditnak
de hiába. Midőn a kapitány megérkezik, ő már kiszenvedett s a
kapitány azon fájdalmas vigasztalással csókolgatja holttestét:
Enyim vagy, nem másé, te asszonyi állat!«
Gyulai szerint (I. _Koszoru_ 1862. II. fél. 178–242. l. _Két
ó-székely ballada_) az erdélyi kapitány megszabaditja kedvesét.
»Az erdélyi kapitány – úgy mond – lóhalálában érkezik,
rohan a vérpadra, megragadja kedvesét, egyszer megforditja, mintha
meg akarna győződni: vajon ő az, él-e s reá borul, csókolni
kezdi. S aztán mintha nem hinne szemeinek, mintha nem tudna betelni
kedvese nézésével, még egyszer megforditja, csókjaival halmozza el
s mintegy csak most juthatva szóhoz, a szenvedély, öröm és diadal
hangjain kiáltja: Enyim vagy s nem másé! »Mennyire ki van fejezve
ez egy pár sorban a megmentés gyors erőszakossága, a szenvedély
és öröm szilaj rohama.« Greguss magyarázatát látszék igazolni
részint a _Mónusi Jánosné_ két változata, melyekben a nő
csakugyan meghal, részint pedig a nép hagyományos morálja. Azonban
maga a szöveg Gyulai mellett szól, valamint az a körülmény is,
hogy a végén hiányzik az ily nemü balladák közhelye: vérem a
véreddel egy patakot mosson stb. Gyulai idézett értekezésében a
nép hagyományos moraljára is kiterjeszkedik, a midőn igy szól: »A
népköltészet egy pár erős indok nélkül nem szokta pártját
fogni a hűtlen nőknek és csábitóknak, mint a hogy az ujabbkori
regényekben és vigjátékokban divatos. A népköltészet a
sophismák és társadalomellenes elméletek helyett a hagyományos
morált követi s kivált a férj és nő közötti viszony előtte a
legszentebbek egyike. Hogyan lehet hát megegyeztetni balladánk
alapeszméjét és költői igazságszolgáltatását a népköltészet
e jellemvonásával? A magyarázat nem épen bajos, bárminő eseteket
vegyünk is fel. Először is lehet e ballada csak töredék, bár
némi önálló töredéke egy nagyobb költeménynek. Akkor az egész
költeményt kellene ismernünk, hogy e tekintetben határozottan
itélhessünk. A mese egész szövedéke s mindenek felett a bevégzés
bizonyosan minden kétségünket eloszlatná. De ha mint egészet
veszszük is, úgy a mint van, úgy sem igen akadhatunk fel rajta. E
ballada alkalmasint, mint a legtöbb népballada, valóságos
történet alapján keletkezhetett. A kik számára készült, jól
ismerhették Bátorit és Judit asszonyt, tudták például, hogy
Bátori rabolta nejét, vagy a szülők nagy erőszakkal adták hozzá.
Épen azért a népköltő nem tartotta szükségesnek mindent
megemliteni, megelégedett azzal, hogy az ily házasságot számba sem
véve, a szeretők pártjára álljon s oly férjet rajzoljon, kihez ne
fordulhasson a hallgatók semmiféle részvéte. S valóban igy is van.
Bátori csak egy hallgatózó, kegyetlen, sőt gyáva férj; semmi
egyéb. A megcsalt szerelem- vagy sértett becsületnek egy hangja sem
lebben el ajkáról. Mintha kapna az alkalmon, hogy nejét
lefejeztesse, még vivni sem kiván becsületéért, midőn nejének
kedvese megjelen. Mit a ballada róla elhallgat, sokkal inkább ellene
szól, mint a mit elmond.« – Bármelyik véleményt fogadjuk el,
felmerül az a kérdés: melyik látszik régibbnek: _Bátori
Boldizsár_ vagy _Mónusi Jánosné_? A Greguss magyarázata szerint
épen úgy lehet az egyik, mint a másik, mert csekély köztök a
különbség, a Gyulaié szerint _Bátori Boldizsár_ régibbnek
látszik, a mennyiben a való esemény, mely alapjául szolgált,
feledésbe menvén, a vers uj tárgyra alkalmaztatott, s a nép
érvényesitette benne hagyományos morálját.
11. =Betlen Anna=. E balladának némi történeti háttere van,
legalább a nevek azok. Úgy látszik, hogy Apafi Mihály erdélyi
fejedelem idejéből való. A Sárosi-család alatta emelkedett ki,
mint Teleki Mihály pártfogoltja. Greguss a _Balladáról_ czimü
könyvében ezt irja e balladáról: (117) »Ime Betlen Anna, a ki
Sárosi Mihály kocsisát szeretgeti, de a kit alkalmasint maga Sárosi
Mihály szeretne szeretgetni s azért, kocsisánál kapva, boszuból
megöl. Anna bátyja, Betlen János, kivel Sárosi, mintegy a maga
előleges kimentésére, gyanuját és haragját közli, az által
mozditja elő a véres kifejlést, hogy nem törődik hugával, tán,
vagyoni szempontból, nem is bánja halálát; s erre vonatkozik a
haldokló leány vég panasza:
Vegyen minden példát róla,
Az árvának hogy van dolga.«
E magyarázatnak van ugyan némi alapja, de a végsorok inkább arra
vonatkoznak, hogy a rokonok az árva leányt elhanyagolják, nem
ügyelnek reája s az könnyen bajba, bűnbe esik. A nagybátya épen
nem látszik ellenséges indulattal viseltetni huga iránt. Védi
Sárosi ellenében. Inkább az ángy hibás, s a haldokló is hozzá
intézi leplezett vádját. A nem igen rokonszenves és kissé
homályos tárgy mellett is Betlen és Sárosi összeszólalkozása, az
ajtót kinyitni nem akaró kocsis, a haldokló leány tiltakozása és
fájdalmas kitörése élénk és találó rajzok.