próbálni, – bizgatta az apja.
Avval ott hagyta fiát az öreg, átalcsapott egy ösvényen az esztena
felé. A legényke pedig lehuzta fél csizmáját, s letette az
ösvény mellé, hol a kecskés embernek el kellett menni. Meglátja ez
a csizmát s gondolja is, hogy e bizon jó volna az ő mezitlábos
fiának, de mégse’ vitte el, ki tudja: hátha valami szegény
gyermek hagyta ott s még utána jő.
Mikor a kecskés ember elhaladt, felkapta csizmáját a legényke s egy
másik ösvényen elejibe került amannak, ott ismét letette a
félcsizmát.
– Mégis csak elviszem – gondolja az ember, – kettő megérdemli.
Avval megkötötte a kecskét egy fához, visszafordult a másik
csizmáért. A legényke pedig felkapta a félcsizmát, felhuzta nagy
szorgosan, a kecskét meg eloldotta a fától, s elveszett vele a
sürübe, el az esztenára, oda adta az apjának, hogy ölje meg s
csináljon egy istenes lábas tokányt, ő majd addig ellopja a
kenyerit is az embernek.
Bezzeg hogy a kecskés embernek vissza kellett térni csizma nélkűl,
de még a volt a hadd el hadd, mikor látta, hogy: se kecske, se
csizma! Összekóborolta a szegény ember az erdő minden
zegét-zugát, de a kecskére nem akadt, mert abból bizony már
tokány lett. Nagy kifáradva leült egy forrás mellé, ott elévette
tarisznyáját, hogy egy kicsit falatozzon. A legényke meg bebújt egy
sürü cziherbe, s el kezdett nyekegni, mint a kecske… Megörvend a
szegény ember, hogy ott van közel eltévedt kecskéje, hagyja
kenyerét, hagyja tarisznyáját s megindul a kecskenyekegés
irányában. Mikor már jó messzire tévelygett a forrástól, a
legényke visszakerült, vette a kenyeret, tarisznyát, s avval usdi
neki! vesd el magad! egy miczre az apjánál termett az esztenán.
– Hogy tudád elhozni, te átkozott lélek?! – kérdi az apja.
– Ne kérdezze azt kied, csakhogy elhoztam, felelt a legényke.
– No, – mondja az öreg, – te ügyelj a húsra, én elmegyek s
vágok még vagy egy darab fát, hogy a tüzünk le ne szakadjon.
A mint behaladt az erdőbe, gondolja magában ez mégis igen sok; ha
igy folytatja, hamar akasztófára kerül, jó volna egy kicsit
megijeszteni. Erre az öreg orgonálni kezdett mint egy farkas, de a
legényke utána kiáltott:
– Ne fogja a teréfa apám uram! hozza hamar azt a fát, mert
mindjárt leszakad a tüz.
Az öreg visszatért s csak rázta a fejét s hmgetett.
– Ejnye de kicsi fát hozott apám uram! – mondja a legényke. –
Ennél soha meg nem sül a kecske, megyek, hozok én.
Kapta a baltát, beiramolt a sürübe, ott egy csutakot döngetni
kezdett amugy istenesen, siránkozó hangon pedig mind azt kiabálta:
– Ne üssön engem bátya! nem én loptam el a kecskét, ott süti az
a vén ember, az lopta el.
Arra el kezdett döbörögni, mintha futna a kecskés ember az apja
felé. Aj! megfutamodik a vén pásztor, mintha kivették volna a két
szemét.
– Hova fut apám uram? – kiáltott a fia utána, elésomolyogva a
cziherből, s úgy kaczagott, hogy a könyje is csurgott belé.
– Hát nincs itt a kecskés ember? – kérdi az öreg.
– Hiszen én vertem a csutakot öreg, a baltámmal!
Az öreg csak megcsóválta a fejét: Hej fiam, fiam! te többet tudsz
az apádnál!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)
XII. A SZÉP EMBER ÉS A CSALFA ASSZONY.
Volt egyszer egy igen-igen szép ember. Nem volt ennek párja széles
ez világon, a ki szépségben vetekedett volna vele. Le is festették
a képét, s úgy hordozták szerteszélylyel az egész országban. A
ki csak látta, meg nem állotta, hogy meg ne vegye, s rámába
tétették, mint a szüz Mária képét. A sokból egy eljutott a
királyné kezébe is, s ez nem győzte eleget nézni, bámulni. Azt
mondja egyszer a királynak:
– Nem tudom elhinni, hogy élő ember képe ilyen legyen.
– Hát édes feleségem, ott van a neve a kép alatt, az is oda van
irva, hogy hová való; megtudhatod, csak akard, hogy a festő igazat
festett-e?
El is indít a király két hajdut utána, a szép ember azokkal utra
is kel nagy örvendezve; de mikor már jó messzire haladtak volna,
eszébe jut, hogy az imádságos könyvét otthon felejtette. A
nélkül pedig ő egy lépést sem ment tovább, mert az volt a hite,
hogy a szépsége csak úgy lesz állandó, ha abból a könyvből
mindennap imádkozik.
A hajduk visszakésérik s ő bemegy az imádságos könyvért. Hát
édes Istenem, a felesége már ott szerelmeteskedik egy éfiu
legénynyel. Ezen úgy megmérgelődött, hogy egyszeribe megváltozott
szinében s olyan lett, mint a cseppentett viasz. Hanem mit csináljon?
a hajduk siettették, s neki menni kellett.
Megérkeznek a király várába, bevezetik a király elébe, ez csak
megnézi:
– Magad is szép ember vagy, mondja a király, de a festő mégis
csak csalt, mert a kép szebb, mint te magad.
– Felséges királyom! – mond a szép ember, – küldjön csak
engem egy külön-szobába három napra, tudom Istenem, ismét szép
leszek.
Ad is a király neki egy külön szép szobát, melynek az ablaka épen
a kertre nyilott. Ide ült minden jó hajnalba’ a szép ember, s jó
hajnaltól késő estig mindég csak imádkozott a könyvéből, hogy
az Isten adja vissza szépségét.
Egyszer a mint épen az ablakon kitekint, látja, hogy a királyné
kisurran a palotából, megy a filegóriába, s ott egy csunya
szerecsennel csókolódzik-mókolódzik. Erre úgy megvigasztalódott,
hogy abban a pillanatban visszakerült a szépsége.
Három nap multával jelenti magát a királynál.
– Most már látom, mondja a király – hogy a festő csakugyan nem
csalt, mert most a képnél is szebb vagy; de mondd meg, hogy
vesztetted volt el a szined, s hogy kaptad ismét vissza?
A szép ember elbeszél mindent, a hogy történt. – Igy biz’a
felséges királyom! elgondoltam, miért adnám én búnak a fejemet,
mikor még a felséges király is egy hajóban evez velem. Mikor ezt
elgondoltam, egyszeribe’ szebb lettem, mint azelőtt is.
Azt mondja erre a király: – No te szép ember! te már
megvigasztalódtál, de én megkeseredtem; menjünk most addig, mig én
is megvigasztalódom.
El is indulnak, mennek országon-világon keresztül, hegyen-völgyön
által. A mint egy mezőn haladnának, látnak egy négy ökrös ekét
szántani, még pedig úgy, hogy az asszony fogta az eke szarvát, az
ura meg az ökröket hajtotta. A mint közelebb érnek, látják, hogy
a gazda egy nagy ládát emel a hátán, s csak úgy csurog róla az
izzadtság. Kérdi a király: hogy van az, hogy nálatok asszony tartja
az ekét, a gazda pedig az ökröt hajtja. Hát – felel az asszony,
mi csak ketten vagyunk, nincs senkink; ebben a ládában van a
legféltősebb kincsünk s nem merjük otthon hagyni; még a
szántóföld végére sem merjük letenni, mert mig egyet fordulunk,
elviheti valaki. Azért hordozza uram a hátán, s hogy miatta nem tud
lehajolni, én tartom az ekét s én is váltom meg.
– Hadd lássuk, mond a király – mi van a ládában?
Az asszony fogadkozott, hogy ezt igy nem lehet s úgy nem lehet
megnézni senkinek, de a király parancsolta, muszáj volt. Felnyitja
nagy kénytelenkedve; hát uram Jézus szent Péter! a szeretője ott
kuczorog a ládában!
Elneveti a király magát, s azt mondja a szép embernek:
– No már most én is meg vagyok vigasztalódva, mert ha a feleségem
más szeretőt tart is, de legalább nem hordoztatja velem a hátamon.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
XIII. A FOTOSI EMBER POLTURÁJA.
Egyszer egy martonosi ember egy polturával adós maradt egy fotosinak.
Eleget kérte, hogy engedje el, de a fotosi nem tágitott és azt
mondá, hogy halálakor is felveszi rajta. Történt pedig, hogy a
martonosi ember csakugyan meghalt, mielőtt a polturát megadhatta
volna. Akkori szokás szerint kiteritették a templomba, mely közös
volt Fotossal és két község között feküdt.
Éjjel megtudja a fotosi ember, hogy adóssa meghalt és elmegy a
templomba, hogy fölvegye rajta a polturát.
Alig menyen be, látja, hogy a templomban tizenkét tolvaj a lopott
kincsen osztozódik. Meghúzódik egy szegletben és várja, hogy
menjenek el, de azok csak nem mennek, mert egy gyémánt nyelü kés
felett nem tudnak megosztozni. Utoljára a vezérnek igérik, de azzal
a feltétellel, hogy üsse bele a halottba. A vezér meg is indul,
hanem épen e perczben a halott feltámad. A tolvajok szerte-szét
szaladtak, a fotosi és martonosi ember pedig megosztoztak a kincsen.
Mikor már vége volt az osztozkodásnak, kérni kezdi a polturáját,
hanem a martonosi ember nem akart tudni róla.
E közben egyik tolvaj visszajött, hogy lássa, mi történik, de alig
dugta be fejét az ablakon, az adós lekapta sipkáját s oda dobta a
másiknak: »Nesze a polturáért!« mondá.
A rabló ugy megijedt, hogy megsem állott, mig a többihez nem ért.
– Jaj, halljátok-e – mondá – oda ne menjünk, mert annyian
vannak, hogy egynek csak egy poltura jutott s az utolsó igy is csak az
én sapkámat kapta.
Azóta mondják, hogy felveszi, mint a fotosi ember a polturáját.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)
XIV. SZÉKELY HELYI MONDÁK.
I.
Udvarhelyszéket Erdővidéktől a Rika nevü nagy erdő választja el.
Midőn abból Erdővidék felé az utas csaknem kihaladna, jobbra esik
az iránt, hol balról az út Vargyas falu felől bélejt a Rika
patakába, egy az ut melletti kis réten a hegy tövében levő igen
fris vizű forrás, melynek közneve Nagy János kútja. E forrás, és
az ettől éjszakra eső Somospataka között meredeken áll az
úgynevezett Hegyesdomb, minek tetején van egy őskori várrom, s ez
volt Attila vára, hol ő udvari személyzetével együtt időzni
nagyon szerete, s onnan a Rikában, és az azzal kapcsolatos
hegylánczozaton, nagy vadászatokat tartott és személyesen vezetett.
Nevezetesen a Rikán belűl dáki oláhokkal egykor az Attila hunjai
megütközni akarván, e hegyesdombi várból vonultak ki a Vargyas és
Rákos közötti térre, hol volt régebben a Csukástó, minek
kitöltés által való kiszoritásával alakul a hires rákosi borviz;
innen nyomták vissza őket a húnok, mint a várat megtámadókat.
A vár magas helyt állt a Rika pataka felett, hol a meredek fiatalos
szép erdő között a tetőn egy igen kellemes kis tér van. Ott még
egresfa, vörösszőllőfa s. t. eff. maradvány is találtatik.
»Vajon melyik székelynek ősapja ülteté volt azokat. Mert azok a mi
régi apáink voltak, kik Attilával ott laktak«, mondják a
vargyasiak.
E várban halt meg Réka, az Attila nője. El kellett temetni a
fölséges hölgyet, de ide-e, vagy amoda? nem tudták meghatározni.
Végre megegyeztek azon, hogy a vártér élén álló nagy mészkő
szirtdarabot hengeritsék le, s hol az aljban megáll, Rékát oda kell
temetni. Helyes! a szirtdarab lehengeredett s Réka eltemettetvén,
ráfordittatott. A szirtdarab északkeleti oldalán fölfedezhetők
némi őskori betűmetszések, miket az idő megváslalt, de tán ha
épen volnának is, ma olvasni senki sem tudná. A szirtdarab áll a
pataknál, mi azt megkerüli, s a jelen évszáz elején még épen
állott, mint egy nagy kunyhó, de azt 1820 táján egy menykő
derékba elszakitotta. Akár a várnép, akár a sirkő metszést
olvasó utasok nevezték legyen el azon nagy erdőt Rikának, elég az,
hogy az elnevezés, az ott szendergő Réka nevéről keletkezett.
Felhagyatván a vár a korábbi évszázakban, egy pásztorgyermek
talált ott némely fényes karikákat, ezek ezüst pénzek voltak,
nagyobbak a mostani talléroknál, miket nála meglátván egy vargyasi
faragó ember, azokat tőle elkérte, s cserébe csinált neki
színfestékkel czifrázott fa-karikát, mikkel a gyerek büszkén
karikázott játszótársaival az utczán. Az ember meg is mutattatta
vele magának, hol kapta a szép karikákat, hol keresgélvén, több
darabokat talált, mig végre a főkészletet is meglelte, mi annyi
ezüst pénz volt, hogy mig azt egy fejér lova hátán még egészen
nem tudta volt haza hordani, lova a nagy terhek mohón ismételt sulya
alatt összerogyott. De mi kár a fehér gebébe, midőn ő kegyelme
oly gazdaggá lett? Máténak hivták, és sok jelentékeny
birtokvásárlásaival alapitotta a mai nagy kiterjedésü virágzó
Máté-családot.
II.
Vargyason a temetőn küljel[43] a széles csere oldala, hol a
látóhegy keleti végével a hegyorom körűl összefügg, ott van az
úgynevezett Sírókút. S e kútfő miért viseli e nevet? Mikor a
tatár járt, és rabolt, elrabolta a Máté Bandi leányát
Vargyasról. Az anya vigasztalhatatlan volt. Máté Bandi megigérte
nejének, hogy, ha Isten segiti, visszahozza a leányt. Elment; elvitte
magával a lány szeretőjét is. Várta a bús anya, s kiment várni
oda a kútfőhöz. S im este felé szive nagy örömére látja jönni
őket. A viszontlátás mély örömében forró könyzáport sírtak;
s a kútfőt, hol e történt, sírókútnak nevezték. Ma is úgy
hivják.
(Kriza János hagyatékából.)
III.
A székely a Tejútat Hadakuttyának – hadak utja – nevezi.
Mondája eléggé ismeretes, de él egy másik hiedelem is Háromszék
felvidékein, mely szerint nem Csaba vitézei, hanem az ugyanazon
csatában elhullott székely katonák lelkei szállottak vissza. Ezek
ismét fölvették testöket és segitettek megverni az ellenséget.
IV.
Mező-Bánd[44] határán van egy régi várrom, melyről azt hiszi a
nép, hogy üregében roppant mennyiségü kincs van elrejtve. De
hozzá férni nem lehet, mert két tündér folyvást őrzi.
Minden kilenczedik husvét reggelén megnyilik az üreg kőajtaja s a
tündérek a közel forrásra sietnek vizért.
A kinek van elég bátorsága, ilyenkor bemehet és hozhat annyi
kincset, a mennyit akar; de úgy vigyázzon magára, hogy kijőjön,
mig a tündérek visszatérnek, mert ha elkésik, becsapódik fölötte
a kőajtó és odavész.
Emberemlékezet óta egy ember tért vissza a Pogányvár üregéből,
de az is késett egy szempillantásnyit sa becsapódó kőajtó
leszakitotta csizmája sarkát.
V.
Nagy Galambfalva[45] határán emelkedik a Csete hegye. A monda szerint
e hegy az itt tartott beigtatási lakomákról vette nevét. Csete a
régi székelyek nyelvén beigtatási lakomát jelentett.
VI.
Eresztevény[46] nevét következőleg származtatja a néphagyomány:
Őseink hajdan egy megnyert hadjáratból visszatértökben azon a
helyen, hol ma Eresztevény falu fekszik, pihenőt tartottak s e
pihenés emlékére nevezték el a helyet Eresztevénynek.
Egy más versio szerint itt nem a székelyek, hanem a tatárok
tartottak pihenőt, mikor a hadifoglyokat is számbavették, kik oly
nagy számmal voltak, hogy azt se tudta a vezér, mit tegyen velök.
Bajából egy öreg harczos segité ki, azt a tanácsot adván, hogy
bocsássa szabadon az öregeket.
A vezér el is bocsátá a véneket s azóta a helyet Eresztevénynek
nevezik.
VII.
Sólyomkő[47] nevét onnan veszi, hogy a török uralom alatt itt
fogdosták össze a portára küldeni szokott sólymokat.
VIII.
Etéd, Szolokma, Atyha[48] községek neveit ekképen származtatják:
egy apa három felnőtt fiának földet akarván adni, kivezette őket
a mezőre. Mikor az első fiu részét kiadta, igy szólt.
– E hely a tiéd! Ide épité aztán a fiu Etédet. Mikor a második
fiu részét is kiadta, azt mondá:
– Erről még szólok ma. Ide épité a második fiu Szolokmát. A
harmadik nem győzte bevárni, mig rákerül a sor és türelmetlenül
kiálta fel:
– Adj hát nekem is atyám!
Ez időtől fogva nevezik azt a helyet Atyhának.
IX.
Bereczk[49] határán emelkedik Venturné vára melyről azt tartja a
néphit, hogy egy Venturné nevü asszony épitette, mig fia a
hadjáratban volt, mert egyedül félt az ellenségtől.
Venturné nagyon büszke volt várára s midőn fia hazajött, elébe
lovagolt és azzal dicsekedett, hogy olyan várat épitett, melyet maga
az Isten se vesz be. A fiu nagyon megbotránkozott ezen és
elvágtatott. Venturné pedig visszalovagolt várába, de nagyon
megjárta, mert alig lépett be a kapun, nagy dörgés és
villámlások közt a szép vár fenekestül felfordult és Venturné
is odaveszett.
X.
Tartod[50] hegyéről az a monda él, hogy ott valamikor fényes vár
állott. Ugyanis két tündér versenyzett a fölött, melyik viszen
szebb munkát véghez. Az első Tartodra fényes várat épite, a
másik a korondi gyógyforrást fakasztá. Birónak egy öreg, beteg
embert hivtak, ki a korondi viznek adá az elsőséget, mert attól
gyógyult meg.
Az első tündér dühbe jött: »No te hegy, mondá, megszépitélek,
de szépségedet tovább nem tartod!«
Azzal kivette a vár szegletköveit, mely tüstént összeomlott.
XI.
Parajd és Szováta között van Rapsoné vára. A monda róla ez:
Rapsoné mindennap Kolozsvárra ment templomba, de gyakran elkésett,
mert rosz volt az ut. Megegyezett tehát az ördöggel, hogy neki
Kolozsvárig jó utat készitsen. Az ördög el is vállalta a munkát,
egy hegy arany és egy völgy ezüstért és olyan utat készitett,
milyen még addig nem volt a világon, Mikor elkészült, a ravasz
asszony azt mondá:
– Nagyon meg vagyok a munkáddal elégedve, azért két hegy aranyat
és egy völgy ezüstöt kapsz. És tett a két mellére két aranyat,
a kettő közé egy ezüst pénzt.
Az ördög látva, hogy rá van szedve, az utat a várral együtt
szétrombolta.
XII.
A szent-demeteri kastélyt két vitéz épité, kik mikor elfogyott az
épitő anyag, azt mondották, hogy a lelkiüdvösségöket is oda
adták volna, csak ne fogyjon el. Egyszeribe ott termett az ördög és
adott nekik a lelkiüdvösségökért cserébe’ épitő anyagot; de
alig irták meg a szerződést, nyomban eke elé fogta mindkettőt és
akkora árkot szántott velök, hogy maig se telt be. A nép Ördög
árkának[51] nevezi. Az ekevasat meg is találták ebben az árokban.
Akkora volt, hogy kilenczvenkilencz egészvágás szekeret megvasaltak
belőle s még megmaradt egy szekerczére való.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)
XV. KRISZTUS MONDÁK.
I.
Volt egyszer három árva legény, a kiknek semmi keresetök nem volt,
hanem a tengerből fát halásztak ki, abból éltek. Egyszer azt
mondja a nagyobbik:
– Halljátok-e fiuk, mi igy soha meg nem élünk, menjünk el
szerencse-próbálni.
– Biz’ a jó lesz, mondja a más kettő. El is indulnak egybe’.
Mennek-mennek heted-hét országon keresztül, egyszer találkoznak
Krisztus urunkkal s Szent Péterrel.
– Mi járatban vagytok? kérdezi Krisztus urunk a legényektől.
– Mi bizony – mondja a nagyobbik – elindultunk
szerencse-próbálni, mert otthon már nem lehet megélni.
– Hát te fiam, mi szeretnél lenni, kérdi a nagyobbiktól.
– Én – azt mondja a nagyobbik – gazdaember szeretnék lenni.
– No fiam, ha az szeretnél lenni, én megteszlek, mondja Krisztus
urunk. Eredj be abba az udvarházba, ott az ut szélén. Legyen az a
tiéd, de aztán ne feledkezz’ el a szegényekről.
– Hát te fiam, – fordul a másodikhoz – mit kivánnál?
– Én bács[52] szeretnék lenni.
– No, ha csak az a bajod, menj ki arra a hegyre, ott van egy üres
esztena, mellette juh elég, én neked adok mindent; de lelkedre
kötöm, ne feledkezz’ el a szegényről.
Azzal a két nagyobb elmegyen nagy örömmel, csak a kicsi marad ott.
– Hát te fiam mit kivánnál? Kérdezi tőle Krisztus urunk.
– Én nem kivánok nagyot, csak azt szeretném, hogy valahol
csolnakos lehessek.
– A bizony még nem is sok, mondja Krisztus urunk, jere hát velünk.
Elérkeznek egyszer egy nagy vizhez. A viz mellett volt egy kis
házikó s előtte egy csolnak kikötve.
– No fiam, ez a tiéd, foglald el, de lelkedre kötöm, hogy ne
feledkezz’ el a szegényekről. Azzal Krisztus urunk elballagott
Péterrel tovább.
Telik-mulik az idő, egyszer Krisztus urunk azt mondja Péternek:
– Jere Péter, nézzük meg, mit csinálnak a fiaink.
Elmennek a gazdához. Hát abból akkora úr lett, hogy három
tajték-pipából veti a füstöt egyszerre, a csürben pedig hat
cséplő siríti[53] a búzát.
– Menj be Péter, kérj valamit, mondja Krisztus urunk. Bemenyen
Péter, de bizony nem kap ott semmit.
– Eredj kérj hát – mondja Krisztus urunk – egy marék
szóratlan búzát legalább. Bemenyen Péter ismét s hoz egy marék
szóratlan buzát.
– No vidd el most – mondja Krisztus urunk – annak a szegény
asszonynak ott szembe az udvarára s égesd el.
Meggyujtja Péter, hát egy percz alatt tele lesz az udvar búzával. A
szegény asszony alig győzött hálálkodni. Látta ezt az uraság a
tornáczból s lekiáltott a cséplőknek, hogy ne vesződjenek
tovább, hanem gyujtsák meg az egészet. Azok meg is gyujtották, de
nem hogy tiszta búza lett volna belőle, hanem a csür is égni
kezdett. Megijedt most az uraság, szaladt a kutra, hanem úgy
bele-bucskázott, mintha ott se’ lett volna, a ház pedig
mindenestől porig égett.
– No ezzel végeztünk Péter – mondta Krisztus urunk – jere,
nézzük meg a másodikat.
Elmennek az esztenához. Bemenyen Péter, ha valamit kapna, de a bács
még kiszidja onnat.
– Eredj, kérj legalább egy csupor savót, mondja Krisztus urunk.
Elmenyen Péter s hoz egy csuporka savót.
Krisztus urunk fogja a csuprot s felhanyitsa az esztena fedelére. Hát
abban a perczben égni kezd az esztena s benne a bács.
– No Péter – mondja Krisztus urunk – nézzük meg már a
harmadikat is.
Elmennek ahhoz a vizhez s Krisztus urunk általszól, hogy jőjön
által a csolnakkal. Ez a fiu már nem mondatta kétszer. Nyomban
átjött s keresztül vitte őket nagy örömmel, hogy szolgálhat ő
is jóltevőjének. De Krisztus urunk, a mig keresztül mentek volna,
úgy megvarasodott, mint a béka.
– Mivel lehetne kijedet meggyógyítani? Kérdezte a legény.
– Engem fiam meg nem gyógyitasz, mert én csak a szopós gyermeked
vérétől gyógyulnék meg, mondta Krisztus urunk.
A legény csak vakarta a fejét egy darabig, akkor kapta a kést,
kivette az asszony kezéből a gyermeket s kieresztette a vérét.
Azzal a vérrel bekente Péter Krisztus urunkat s hát mindjárt
lepattogott a testéről a var.
– No most Péter, dobd be azt a gyermeket a kemenczébe s gyujtsd rá
a tüzet.
A gazda csak nézte szó nélkül, mit csinál Péter.
Egyszer ujra megszólal Krisztus urunk.
– Menj ki fiam, vár gyermeked a kemenczében.
Kimegy a gazda, hát ott ül a kemencze hátán s két arany almával
játszodik. Hozza nagy örömmel s térdre esik Krisztus urunk előtt,
de Krisztus urunk azt mondja neki:
– Soha se köszönd fiam, megérdemelted a jótéteményt. Menj ki az
ajtód elé, ott van egy nagy rét mérj ki magadnak ezzel a bottal, a
mennyit tetszik, belőle. Élj boldogul, de ezután se feledkezz’ meg
a szegényről. A gazda meg akarta köszönni, de már akkor Krisztus
urunk eltünt.
(Kriza János hagyatékából.)
II.
Krisztus urunk szent Péterrel utaztában, egy szegény özvegy
asszonyhoz fordult be éjjeli szállásra. Az özvegy asszonynak csak
egy tehene volt, azonkivül semmi gazdasága az Isten földjén. Volt
azonban egy neveletlen fiacskája, ezt erősen szerette, kényen
tartotta, s ha lehetett volna, még a szél elől is eldugta volna.
Az özvegy asszony jó szivvel látta vendégeit, tejjel, kenyérrel
megvendégelte. Reggel aztán megköszönték a szivességet,
elbúcsuztak s elindultak más faluba. Mikor kiértek a határra, azt
mondja a Krisztus:
– Hát hiszed-e Péter, hogy a melyik özvegy asszonynál az éjjel
hálánk, annak a tehenét épen most eszik a farkasok.
– Ó édes mesterem! hogy’ engeded te azt meg? Hiszen annak a
szegény asszonynak egyebe sem volt, s mégis a tejéből kétszer
megvendégelt minket!
Azt mondja erre a Krisztus:
– Igy akarom, hogy legyen, mert az az özvegy erősen kényen tartja
a fiacskáját annak a tehénnek a tejéből; dologra nem tanitja, ha
felnő, imigy-amugy tekergő tolvaj lesz belőle. De ne legyen csak,
mire tátsa a száját, megfogja a dolgot s becsületes emberré lesz.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
III.
Mikor Krisztust a zsidók üzőbe vették, felmászott egy nyárfára s
ott huzódott meg; de a zsidók reá találtak, lehuzták a
nyárfáról s megkinozták.
– No te nyárfa! – szólott a Krisztus, – megátkozlak, hogy
télben, nyárban mindig dideregj.
Az átok meg is fogta a nyárfát, s azóta mindig reszket s olyan
szomorán zúg, hogy nem lehet alatta hallgatkozni.
Másszor fenyőfára mászott fel a Krisztus; ezen nem találták meg a
zsidók. Mikor leszállott róla, megáldotta.
– No te fenyőfa! télben nyárban zöld légy s mindég keresztesen
nőjj.
Ezért zöld mindég a fenyőfa s ezért nőnek az ágai keresztesen.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
IV.
Krisztus urunk a földön jártában-keltében befordult egy fösvény
asszonyhoz is, szegény ember képében, s kért tőle egy kevés
kenyeret.
– Adnék biz’ én jó szivvel, – mondá a fösvény asszony, –
de most egy befaló falás sincs. Jőjjön kijed holnap, akkor sütök.
Másnap félre is tett egy szikra vakarék tésztát a szegény ember
részire, de mikor bevetette a sütőbe, a vakarékból akkora kenyér
lett, mint egy talyigakerék. A többi kenyér még szógája se’
lehetett volna ennek.
– No hiszen, – gondolta magában a fösvény asszony, – ebbe
ugyan nem vágod a fogadat, szegény ember! S mikor már meszszéről
látta jőni, elbujt a tekenyő alá s meghagyta leánykájának, hogy
mikor a szegény ember bejő a házba, mondja, hogy nincs itthon.
– Jaj, édes bátyám uram! nincs itthon édes anyám, – futott
elejébe a leányka a szegény embernek.
– Hordja hát, mig e világ, hátán a mi most rajta van, –
szólott a Krisztus.