A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta összehalmozódott
Attila szivében, csakhamar előtört.
A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg agyában,
a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb érzése, de a mely
éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott képzeletét.
Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni. Vissza fog
vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni magával, a melyért
legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen harczban övé lesz az utolsó
szó. A társadalomnak, – a mely őt botrányhajhászással vádolja, – oly
botránynyal fog felelni, a melynek emléke fenmarad évek multán is…
Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat vetett
papirra:
«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna, veled
osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el kell
hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem kérdem,
szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba sodort,
parancsolom, hogy kövess! Ma este kilencz órakor az indóháznál várlak.
Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj, hanem jőjj! Várlak.
Attila.»
Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a
Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre ne
vegye.
Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta, Attila
pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását.
A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából, hogy Etel
nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan. Megnyugvással töltötte el,
hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog menni. Még csak nyolcz óra volt.
Az elsőosztályú váróteremben egy képviselőtársát találta, a ki
kerületébe készült, hogy beszámoló beszédet tartson. A képviselő meg
volt győződve, hogy az elmondandó beszéd lesz nemsokára a politikai
világ világ legfontosabb eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára
a közigazgatás államosítását írta.
– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz reám.
Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását akarná
indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a vonatra, Attila
kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar, most kell jönnie. A
bérkocsik egymásután robogtak a fényesen világított csarnok elé. A
futárvonat indulásra készen állt. Attila izgatottan járta be a
várótermeket, – hátha Etel már ott van? – aztán ismét a kijárathoz
sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott az indóház elé, a kövezet
szikrázott a lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női
alak szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot
keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben.
Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek tartotta, hogy
Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni az éjféli vonathoz.
Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy jönnie kell.
Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár
mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe telepedett,
suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e és figyelni
kezdett.
– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik.
– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz
százalékkal.
Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák
futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat…
Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú léptekkel
hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta meg – jönnie
kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú visszhangot keltettek a
csarnokban, a villamos óra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött
előre.
Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első reggeli
vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár előtt
bepólyázott alakok mozogtak, rekedt hangon beszélgetve és kedvetlenül
szivarozva.
Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt fogja
találni és gyalog nekiindult a városnak.
A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén furódva
a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak itt-ott
pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette útját lakása
felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli ég mocskos
üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó kátrányszag
terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt el. A reggeli
csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés zavarta. Néha
egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú léptekkel, szivarcsutkák
után hajlongva.
Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette útját.
Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az alagút
sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú sorban csillogtak
a gázlángok.
Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend honolt. –
Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra. Szeme
végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a ködös
szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze, keleten számtalan
gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit a ködös magasba, az
utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok úsztak, a tetők tengerére
kétségbeejtő szürkeség nehezedett.