A mint Törökkuthy Agenor két napi távolléte után megjött Bécsből,
egyenesen Attila lakására hajtatott. A gróf itt mint házigazda lépett
föl és rendelkezéseit ellentmondást nem tűrő határozottsággal adta.
Liviát, a kit a betegnél talált, udvariasan, de határozottan hazaküldte,
megigérvén neki, hogy naponkint többször értesíteni fogja a beteg
hogylétéről; a betegápolót elbocsátotta s helyébe saját komornyikját, az
öreg Gábort rendelte; magának ágyat készíttetett a betegszobába s
kijelentette, hogy egyelőre itt fog lakni. A sebesült ápolását
szakértelemmel és önfeláldozással teljesítette; a jeges borogatásokat
rendesen maga váltogatta, a míg szükségesnek látta s felváltva
virrasztott Gáborral.
Attila úgy érezte magát, mintha gondos anyai kéz dédelgetné. A grófban
most nem lehetett ráismerni az embergyűlölőre, kitünően értett hozzá,
mint kell elűzni a betegszoba unalmát. Attila csak most látta, mily
elbűvölően szeretetreméltó tud lenni Agenor.
A párbajról csak egyszer volt szó köztük.
– Szédültem s a sötétbe lőttem, de a sátán vezette a kezemet…
A végzetes párbaj Kun Attilára nézve messzire ható következményekkel
járt. A herczeg tragikus sorsa részvétet keltett mindenütt. Kiki ismerte
délczeg alakját, a mely a fővárosi élet érdekes jelenségei közé
tartozott. Zalkovszky az utolsó időben sűrűn közlekedett polgári
körökkel és itt számos csodálója akadt. A lapok nekrológokat szenteltek
neki, egyik-másikban az elhunyt életéből bizalmas visszaemlékezéseket
közöltek ama bizonyos «vigasztalhatatlan barátok», a kik minden előkelő
halott nevével reklámot csinálnak maguknak. A közönség szájában számos
adomaszerű vonás keringett, a mely jellemezte a herczeg rokonszenves
személyét. Egy képviselőnek, a ki meglátogatta halálos ágyán, tréfásan
azt mondta:
– Végrendeletet nem csinálok, nincs egyebem, mint becsületem és
monoklim… Egy előkelő lap erre megjegyezte, hogy ily «aeschilosi humora»
csakis klasszikus lelkierejű embernek lehet. Voltak, a kik a herczegben
egy erkölcsi elvet láttak elvérezni, a mely állást foglalt a terjedő
erkölcsromlással szemben…
Minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb árnyba
borult Kun Attila alakja. A néptribun, a ki epébe mártott tollal
gáncsolta az erkölcstelenséget, – viszonyt folytat egy
ballettánczosnővel; az elvek férfia egy rózsaszínű rongy miatt kioltja
egy ember életét! A homályos szerkesztői irodákból a megbotránkozás
kiáltása tört elő. A zakatoló rotácziós gépek quousque-tandemet
kiáltottak «az élettel és becsülettel űzött frivol játék» elé; – komoly
hangok szólaltak föl, a melyek a törvényhozástól erélyes rendszabályokat
követeltek az erkölcsök terjedő elvadulása ellen. A lovardában
fölvillant puskapor ismét éles világosságot vetett a párbaj
előitéletének rákbajára; a társadalom vezeklést vélt teljesíteni, midőn
Kunt ostorozta.
Kun nem érzett magában hivatást a bűnbak szerepére. Nyilatkozatot tett
közzé, a nyilatkozat rövid volt, de erős. Ez nem volt már a tömeg kegyét
hajhászó politikus, hanem a zsentleman, a ki a magánéletéhez vezető
ajtót becsapja a csőcselék orra előtt.
A nyilatkozat rossz hatást tett. A hetedik nagyhatalom veszélyeztetve
érezte szuverén placet-jogát és sietett népfölkelését mozgósítani.
Mindazok, a kik eddig Kun legkellemetlenebb szövetségesei voltak: apró
zuglapok munkatársai, részben pápaszemes, szűkmellű urak, részben fiatal
sihederek, félig tőzsde-galopinek, félig revolver-zsurnaliszták, – most
poros íróasztalaik mögött megbotránkoztak azon, hogy akadt ember, a ki
becsületbeli ügyben kétségbe merte vonni csalhatatlanságukat. A kormány
lapjai siettek a fuldoklót teljesen alámeríteni. Olyan embert, a ki
vizet prédikál és bort iszik, nem lehet komolyan venni. Egyik
félhivatalos, a melynek politikai rovatát Bóditz szokta sugalmazni,
komoly társadalmi bajt látott abban, hogy manapság lelkiismeretlen
kalandorok képesek a közvéleményt terrorizálni.
Ily támadásokért sovány elégtételt nyujthatott Attilának, hogy főleg
főúri körökben, magaviseletét kifogástalannak találták. Ama dilemmába
jutott, hogy őt, a ki mindenkor demokrata elveket hirdetett, Zalkovszky
rangtársai vették oltalmukba a «mob» támadásaival szemben…
Midőn először hagyta el lakását, a klubba ment ebédelni. Asztalnál az
öreg Bóditz mellé került. Attila tudta, hogy a lovag már megbékült
nejével s ezért nem minden él nélkül kérdezte:
– Még mindig legényéletet folytatsz, méltóságos uram?
– A hosszabb üléseket ürügyül szoktam használni, hogy egy-egy ebédre
elpártoljak hazulról. A házi boldogságban is jó mértéket tartani.
Bóditz buzgón látott leveséhez, néhányszor lopva tekintett Attilára,
végre közönyösen kérdezte:
– Mikor utazol?
– Ki mondta, hogy utazom?
– Nem emlékszem már, de úgy rémlik előttem, mintha valaki szóba hozta
volna, hogy újabb afrikai útra készülsz. Te ott szép sikereket értél el.
Bóditz ezzel csak meg akarta erősíteni, a mit Attila úgy is tudott: hogy
a kormány végleg elejtette.
– Hallottam, – mondta Bóditz később, – hallottam, hogy az ügyészség meg
fogja inditani ellened a vizsgálatot.
– A számkivetésbe menőnek utolsó kivánságát teljesíteni szokás, – szólt
Attila; – neked van befolyásod az igazságügyi tárczánál?
– Vajmi kevés! – szabadkozott Bóditz.
– Egy iskolatársam van, a kit szeretnék kineveztetni a kevei
törvényszékhez.
Bóditz föllélegzett és följegyezte magának Kálváry nevét.
Délután Korláth látogatta meg Attilát.
– Sebeid szépen gyógyulnak? – kérdezte az őrnagy.
– Már alig érzek valamit.
Korláth sokáig gondolkozott, látszott rajta, hogy akar valamit. Végre
megszólalt.
– Te Attila, emlékszel még utolsó párbeszédünkre a kevei kastélyban?
Attila meglepetten tekintett rá.
– Augusztus huszonkettedikén volt, – folytatta az őrnagy, – benéztem
hozzád egy pohár konyakra, te akkor elmondtad, hogy Etel nem akar az
enyém lenni.
– Miért említed ezt most?
– Mert azóta minden megváltozott. Etel az enyém akar lenni, – kért, hogy
adjam ezt tudtodra…
Attila felszökött, mint a bozót farkasa a kopók csaholására, Korláth
nyugodtan, de kissé sápadtan folytatta:
– Etel maga tette nekem ezt az ajánlatot. Én szó nélkül elfogadtam, úgy,
a mint Kevén szó nélkül visszaléptem.
Az őrnagy egyszerű nyugalma oly hatással volt Attilára, hogy szintén
erőt vett magán. Sötéten tekintett maga elé, de nem válaszolt.
– Meg vagyok győződve, – mondta Korláth, – és Etel is meg van győződve,
hogy ezzel csak saját kívánságod teljesül.
– Honnan merítettétek ezt a meggyőződést?
Korláth azt a nyitott lapot nyujtotta át Attilának, a melyet ez a párbaj
reggelén írt, lázas álmának hatása alatt.
– Tárczámban találtam, – mondta, – nem tudtam mi az, elolvastam.
Attila szórakozottan gyürte össze a czédulát.
– Tehát ezzel vége. Nincs egyéb hátra, minthogy szerencsét kivánjak.
Az őrnagy kissé meghajtotta magát. A hang, a melylyel barátja ezt
mondta, nem tetszett neki. Mikor elindult, az ajtóban visszafordult.
– Nem szeretném, ha megbántottalak volna.
Attila barátja vállára tette kezét.
– Te becsületes ember, akarva se tudnál bántani.
Mikor egyedül volt gondolataival, arczpirító szégyenérzet vett rajta
erőt…
– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte Agenor, a kit meglátogatott.
– A komédiának vége, a lámpákat eloltják. Mielőtt teljesen besötétedik,
elbúcsuzom jóakaróimtól s lemegyek Boros-Kevére.
– Minő terveid vannak jövődre nézve?
Attila kaczagott.
– Jövőmre nézve? Igaz! hisz nekem kenyér után kell néznem. Ej, majd
pályázom a szabályozó társulathoz, – hátha megtesznek szakaszmérnöknek?
A fizetés nem sok, de majd keresek magamnak takarékos asszonyt, a ki
maga varrja a ruháit és rendben tartja a házamat. Vasárnap majd a
polgármesterrel fogok tarokkozni…
– Kérdés, hogy a polgármester leül-e közönséges szakaszmérnökkel
tarokkozni, – jegyezte meg Agenor, aztán leült a harmóniuma mellé.
Később felhagyott játékával s mosolyogva lépett Attilához.
– Ezen is túl kell esned. Meglehet, hogy egyszer még szépnek fogod
találni a ruhákat, a melyeket a feleséged szab. Egyelőre nem csodálnám,
ha öngyilkosságra gondolnál.
Attilát elkeserítette, hogy bátyja oly könnyedén veszi mindazt, a mi ő
vele történt.
– Tulajdonképpen jól van minden, a mint van, – mondta, – ha mások nem
döntik fel kártyaváraimat, előbb-utóbb megtettem volna magam. A mit
mondtam, azt szóról-szóra meg fogom tenni: lemegyek Kevére, megnősülök
és pályázom a társulathoz. Ha nem adnak állást, talán te fogsz megtenni
uradalmi mérnöknek – atyám is olyasmi volt.
– Atyánk is az volt, – igazította ki Agenor nyugodtan.
Attila meglepetten tekintett a grófra. Sejtette ugyan, hogy atyai
részről is egy vérből származnak, de ezt a gondolatot soha ki nem
fejezte.
Midőn távozott, Agenor melegen szorított vele kezet: ezt máskor nem
szokta megtenni.
Az Andrássy-úton jól ismert fogat jött vele szemben. A hatalmas
carossier-k kényesen ügettek, a kerekek nesztelenül surrantak végig a
faburkolaton. A kocsiban Etel ült társalkodónőjével. A bárónő szeme
futólagosan érintette Attilát, köszönését hideg fejbólintással fogadta.
Otthon levelet talált kiadójától. A derék nyomdatulajdonos, a kit a
Nemzetőr rövid fönnállása óta vagyonos emberré tett, családapai
minőségére hivatkozva, folyamodott a «képviselő úr ismert
nagylelküségéhez», hogy lépjen vissza önként szerződésüktől, mert ha
neve tovább is ott áll a lap alatt, a szép virágzásnak indult Nemzetőr
rövid idő alatt tönkre fog menni. Egy tuczat vidéki kaszinó máris
zamatos levelek kíséretében mondta föl az előfizetést…
– Patkány! – mormogta Attila.