E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár. A város
tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a ködös
fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg.
Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros kendővel,
mosolyogva tekintett a napba.
Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?!
Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek. Az
éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh vett rajta
erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az elő napsugárra
megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból békülékeny akkord
csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon ment keresztül, álmon, a
mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő nagyravágyással, rideg
dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult éjre gondolt, a melyet forró
agygyal és sivár szívvel töltött az indóházban, – hálát érzett Etel
iránt, hogy nem egyezett bele őrült tervébe.
Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy mindaz, a
mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó tehertől szabadította
meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja abban, hogy Jolán karjába
siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá tegye, a mint az megérdemli.
Ruganyos léptekkel indult le a városba.
*
Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak egyszerű
magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet.
A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából, véletlenül
tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt rövid párbeszédnek
és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a a levélre, a melyet Etel
a kezében tartott.
– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve.
– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis zsákmányával az
ablakhoz lépett.
Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett. Sápadt volt
a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a szobába. Nem értette,
mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél után nyúlt, a melyet a missis
feléje tartott.
– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve.
– Kun írta, – vágott szavába a missis.
– Kun?
Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és gyors
mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül.
– A levelet! – kiáltotta Iván.
Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett
atyjára.
– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak!
– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal megragadta leánya
csuklóját.
Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot – egy föllobbanó
lángnyelv megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját
atyja kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta:
– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van bocsátva!
Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán
megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába:
– Nemes?!