– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni, hogy
eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy ezért
elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el engem, –
fölajánlom a kezemet!
Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást.
– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon.
– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat?
Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül.
Korláthot keserűség szállta meg.
– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat…
– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot azonban
nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok – itt vagyok!
Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett.
– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van jogom
kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja…
A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a felelettel.
Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem emlékezett, hogyan
került az oda, elolvasta.
– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány Jolánnak.
Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet jelenthetett, – erre
gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt.
– Van joga!
A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet.
– Ha nem utasít vissza…
Az őrnagy ajkához vonta a finom ujjakat.