A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a hordárok
a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak estefelé hatolt a
Lovrich-kastély előkelő csendjébe.
Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva, iparkodott egy
bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis kedvencz olvasmányába,
Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve.
– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját
férfi-nőnek nevezi?
Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett futamot, hévvel
kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva játékát, a zongorán
még fölbontatlanul heverő esti lap után nyult.
– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste, lélegzete
elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal futotta át a
hírt.
Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint szétlőtt
karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve, fekszik
elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a kinek
bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a mai párbaj
egyik epizódja!
Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy alvajáró
ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar. A félig
nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett az idegen,
népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a tehetetlenség érzete
szállta meg. Visszafordult és belépett atyjához.
– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem, kisérjen oda…
Iván báró nem hitt füleinek.
– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten.
Etel igent intett.
– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a kapuban
eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek.
Iván báró felszökött helyéről.
– Etel, maga gonosz tréfát űz velem!
– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton hangon.
A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen szavakkal
támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve mondta:
– Vezessen oda!
A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha
lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette
haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs előjeleit.
– Rosszul van, Etel?
– Kérem, vezessen Attilához.
A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a kerevethez vezette leányát.
Etel szó nélkül követte s szórakozottan tekintett körül. Az öreg majdnem
sírva fakadt, midőn szép, beteg gyermekére tekintett, a kit annyira
szeretett s a ki mégis idegen volt hozzá. Most már parancsot adott a
befogásra s midőn leánya mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan
betakarta a lábait.
– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila szolgáját.
A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A
betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya fölé
karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére. A nő most
a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön megismerte a
tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn hallotta említeni.
Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe vonult.
A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban állva,
mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul hánykolódott a
fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos résztvevő kérdést intézett
a szolgához. A bárónő még egyre mozdulatlanul állt, a kínos csendet most
csak a sebesült lihegése s az ébresztő óra ketyegése zavarta.
– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára
támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev főhajtással
viszonozta…
Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták meg. A báró
éjfél után csodálatos ösztön által vezéreltetve, fölébresztette a bárónő
komornáját s beküldte úrnője hálószobájába, – a leány rémülten
jelentette, hogy a bárónő hidegen és élettelenül fekszik ágyában.
Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a báróval
reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete csakhamar
helyreállította a szívgörcs által megszakított életműködést, másnap
délben elhagyhatta ágyát.
A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő szokása
szerint kaczagva sietett barátnője nyakába.
– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni?
– Az éjjel egy kis szédülésem volt.
Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy zsámolyra,
barátnője térdére támasztva karját.
– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról se
beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam volna, néha
udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik Kunra, – nem
azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért verekedett…
Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit, Iván báró
gondosan elrejtette előle a hírlapokat.
– Nőért? – kérdezte.
– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép tánczosnőért? Nem
olvastad a lapokat?
– Nem olvastam semmit…
Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy
ujságlapot.
– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom…
Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával olvasni
kezdte:
– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről; keserű
érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi nevezetességű
név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy kaczérságáról ismert
tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde társadalmi…
Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más helyen
folytatta az olvasást:
– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító
ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány
humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy ismert
nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy
megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző Kunra
nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az első
golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert elégtétellel.
Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva:
– Többet is tudok.
Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe:
– Az a Livia kedvese Kunnak…
Aztán suttogó hangon folytatta:
– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy udvaroltasson
magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag zsidónak, a ki el akarta
venni. Zalkovszky aztán a klubban panaszkodott, hogy Livia nem fogadta
el a gyémántjait, a másét pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és
arczul ütötte. Ez az igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve,
ilyenkor a férfiak könnyen összevesznek.
Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit.
A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában állott. A
temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett folyt le; az
elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle, miután becsülete
védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették és gondoskodtak róla,
hogy a temetés a gyász és főúri pompa impozáns tüntetése legyen.
Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség lepte el, –
a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a politikai és katonai
világ előkelőségei követték.
Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő megindultan ölelte
át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal borított koporsó, a zene
vontatott hangjai, a melyek a vastag ablaküvegen átszűrődtek, nem
tévesztették el hatásukat: a grófnő keserves zokogásra fakadt. Szegény
Zalkovszky!
Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A mulandóság
melankolikus akkordjai megérintették és végtelen csüggedéssel töltötték
el. Most már tisztán tudta, hogy közte és Kun közt mindennek vége. Az
érczkoporsóban pihenő halottal együtt örök nyugalomra tértek az ő lázas,
szenvedélyes álmai is; jövő életében csak egy elv vezérelheti: a józan
kötelességérzet.
Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf. Az őrnagy
Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt.
– Hogy van Kun? – kérdezte Etel.
– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már elhagyhatja
az ágyát.
Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve
közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri a
tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele. Etel
gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak egy
dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember.
Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan kérdezte:
– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam?