A segédek tárgyalásai másnap gyorsan be lettek fejezve. A herczeg a
lehető legszigorúbb föltételeket szabta ki. Attila segédei megjegyzés
nélkül elfogadtak mindent. A párbaj a következő nap reggel fog lefolyni.
Attila a Törökkuthy palotába hajtatott, hogy bátyját a történtekről
értesítse, a gróf azonban nem volt otthon, az éjjeli vonattal Bécsbe
utazott. Attila sokkal inkább el volt foglalva saját dolgaival, minthogy
e rendkívüli eseményből következtetést vont volna le.
Késő estig irományait rendezte, aztán levélíráshoz látott. Mikor a kész
leveleket elolvasta, úgy találta, hogy érzelgősek s elégette. Aztán
száraz, közönyös hangon akart írni, ekkor meg úgy találta, hogy nincs is
mit írnia.
Mikor végre elaludt, meglepően közvetlen és tiszta álomkép csalta
érzékeit. Úgy látta, mintha a Jolán betegágya előtt térdelne, – a leány
láztól lihegő kebellel, homályos szemekkel, tehetetlenül feküdt, Attila
egész valóját végtelen fájdalmas szánakozás járta át, midőn ajkaival
megérintette a beteg gyermek szempilláit.
– Meg fogok halni, – suttogott Jolán – azt mondják, azért, mert
tánczoltam, – ne hidd! meghalok, mert nem szeretsz…
Attila a leány szűzies vállaira hajtotta fejét, mondva:
– Élned kell, szeretlek és mindig szerettelek!
Álmában úgy érezte, hogy nem mondott valótlanságot. A leány boldogan
mosolygott és arcza kivirult a bájos örömtől… Most gomolygó fellegeken
pihentek, Jolán szerelemittasan simult karjaiba, – a fellegeken sötét,
fenyegető alakok közeledtek taposó léptekkel, köztük Bóditz lovag szúró
szemével, Livia csillogó jelmezben, Agenor fanyar mosolyával, vállán a
milói Vénuszt hurczolva, az istennő márványarcza csodálatosan
hasonlított Lovrich Etelhez.
Világos reggel volt, midőn Attila fölébredt, ágya előtt Korláth és
Bóditz százados álltak.
Tíz perczczel később már Korláth kocsijában ültek. Attila még egyre
álmának hatása alatt állott, arczán még érezni vélte Jolán csókjának
melegét. Rendkívüli helyzetekben a lélek fogékonynyá lesz az álom-élet
titokzatos behatásai iránt.
Zsebkönyvéből kitépett egy lapot, erre irónnal írta:
«Szerettem volna élni, hogy a tied lehessek.»
A lapot Korláthnak adta.
– Boros-Kevén van egy Pogány Jolán nevű leány, – ha valami ostobaság
történik velem, add át neki ezt személyesen.
A fogat egy fedett lovarda előtt állt meg. Zalkovszky és szekundánsai
czigarettázva heverésztek a váróterem kerevetein, két fiatal orvos
sebészeti műszereket csomagolt ki.
– Ha úgy tetszik, megkezdhetjük, – szólt Korláth.
A társaság kiment a hideg lovardába, Korláth kimérte a lépéseket, aztán
a pisztolyokért sorsoltak.
A két ellenfél szemben állt, – Korláth tapsolt, Zalkovszky eldobta
szivarját, fölemelte pisztolyát és gyorsan kilépte az avance-ot, aztán
előrehajolva, bal kezét ökölbe szorítva, czélozott, – az üveget
kiejtette szeméből, ezúttal látni akart. Attila lassan lépett előre, a
midőn a homokba tűzött kardhoz ért, eldördült ellenfelének lövése.
Attila éles ütést érzett balkezén, – a golyó szétzúzta kezét.
Összelapított ujjaiból lassan szivárgott a vér a homokba. Az orvos
feléje sietett, ő visszaintette fejével és fölemelte pisztolyát.
Zalkovszky nyugodt mosolylyal várta a golyót. A lövés eldördült és nem
talált.
A herczeg halkan mondta hozzálépett segédének:
– Mindkét pisztoly jobbra rugott.
Korláth bosszusan suttogta:
– Rosszul lősz, Attila, pedig oly közel álltál hozzá…
Az orvosok megvizsgáltak a sebesültet, három újja szét volt zúzva, de
kevés vért veszített. A segédek tanakodva tekintettek össze. Zalkovszky
savanyú arczot vágott.
Attilát az égő fájdalom, a melyet kezén érzett, csakhamar dühbe hozta;
selyemkendőt csavarva öklére, mondta:
– Én folytathatom!
Zalkovszky udvariasan hajtotta meg a fejét. Újra felálltak, a herczeg
ismét gyorsabban lépte ki az avance-ot s élesen czélozva várta be, míg
ellenfele megáll.
Korláth fanyar arczczal gombolta be mentéjét, Bóditz százados fogai közt
szívta fel a levegőt.
Zalkovszky lövése csattanó visszhangot keltett a tető alatt. – Attilát
hatalmas ütés rázkódtatta meg. Karját forró fájdalom járta át, szemei
egy perczre elhomályosultak, fölemelte fegyverét s a sötétbe lőtt.
Korláth hozzásietett és megtapogatta mellét.
– Semmi?
Attila fejét rázta.
– Csak a karom.
– Akkor jól van.
A herczeg a lövés után egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán mintegy
csodálkozva rázta fejét és támolygó léptekkel hátrált a falig, a hol
lihegve dőlt a faburkolatnak. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de
a herczeg már lecsúszott a falon a fagyos homokba. Föltépték mellényét,
– a finom, fehér ingen nagy, forró vérfolt mutatkozott, a mely gyorsan
szivárgott tovább. Az orvos fejét vesztette és párnák után kiáltozott,
mintha ezektől függne a sebesült megmentése. A vívóterem üvegfala mögött
rémült cselédarczok mutatkoztak.
Zalkovszky sápadtan mosolygott.
– Azt hiszem, a beleimet lyukasztotta át, – mondta rekedt hangon.
[Illustration: Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már
lecsúszott a falon a hideg homokba.]
Időközben szétfejtették Attila balkarján a ruhát. A felső karon a
domború izmok szét voltak roncsolva, a golyó az átzúzott csontban akadt
meg.
Félóra mulva már lakásán feküdt. Az előhívott egyetemi sebész a golyó
kereséséhez látott, félórai munka után diadalmasan tartotta az
összelapított ólomdarabot a sebesült homályosuló szeme elé. Aztán az
összezúzott ujjakat választotta le kezéről. Korláth hidegvérűen
segédkezett a műtétnél.
A délutánt a sebesült egyedül töltötte szolgájával s a klinikai
ápolóval, estefelé Korláth ismét fölkereste. Attila most már sokkal
könynyebben érezte magát. Az őrnagy szokott hallgatásába merülve ült az
ágy mellett.
– Hogy van ő? – kérdezte Attila egyszerre.
– Egy óra előtt meghalt, – volt a száraz felelet.
Attila kissé fölemelkedett párnáiból, aztán visszahanyatlott s a fal
felé fordulva, sokáig feküdt mozdulatlanul. Az őrnagy azt hitte, hogy
elaludt és sapkája után nyult. Sarkantyújának halk pengésére a sebesült
megszólalt.
– Szeretném, ha ez nem történt volna meg.
– Ha te nem tetted volna, megpróbáltam volna én, – válaszolt Korláth
közömbösen, aztán távozott.
Alkonyodni kezdett. Attila ismét egyedül maradt s mereven bámult a
szobamennyezet festményeire. Agyára lassankint tompa nyomás nehezedett,
szemére szürke köd ereszkedett, néha fölrezzent, mintha ismét érezné
csontjaiban az orvos hideg aczélfogóját. Egyszerre az a tudat járta át,
hogy most már minden, a miért eddig küzdött, örökre elveszett számára.
Levertség fogta el. Hiába erőlködött, hogy e kínos érzés alól
szabaduljon, forrongó agyában a gondolatok már szédítő sebességgel
iramodtak ide s tova. A mult napok eseményei és szereplői csodálatos
zűrzavarban folytak össze s a keringő egyvelegből fölbukkantak Bóditz,
Zalkovszky, Agenor és Jolán alakjai.
– Elővette a sebláz, – mondta a betegápoló. A két cseléd halkan
suttogott, midőn megszólalt az előszoba csengője.
Karcsú, elegáns női alak lépett be. A cselédek csodálkozva látták, hogy
a feketeruhás nő egyenesen az ágyhoz siet, ott térdre veti magát és
megcsókolja a beteg kezét. Livia – ő volt a késői látogató – ledobta
kalapját és keztyűjét s azt mondta, hogy virrasztani fog a beteg
mellett. Azzal az ágyhoz ült s hűvös kezével végigsimította Attila forró
homlokát.