– Úgylátszik, Livia szándékosan azt akarja, hogy az egész közönség ránk
figyeljen, – jegyezte meg Korláth, midőn este Attila mellett ült az
Operában.
A szép tánczosnő tüntetően, szinte kihívóan kaczérkodott a páholy felé.
Attila kedvetlenül húzódott vissza, sejtette egyébiránt, hogy e
demonstráczió Bóditznak szól, a ki Zalkovszky herczeggel egy szemben
levő páholyban foglalt helyet.
Később a miniszter páholyába hívták. A kegyelmes úr tüntető barátsággal
fogadta, kövér kalmár arcza, a mely azonban oly finoman tudott
mosolyogni, sugárzott a szívességtől, a mint megismertette nejével és
leányával.
A nézőtérről számos arcz fordult a páholy felé, a közönség úgy érezte,
hogy nagyfontosságú jelenet folyik le szeme előtt. A páholyban élénk
társalgás fejlődött, a szerencse napfényében, a mely oly vakító
sugárkévékben hullott Attila fejére, szelleme pompás színgazdagságban
mutatkozott.
– Az afrikai a kegyelmesnél? – szólt Zalkovszky Bóditzhoz; – hogyan
került az oda?
– Hivatlanul bizonyára nem ment, – válaszolt az öreg rosszkedvüen.
– S a miniszter mennyire előzékeny vele, – mit jelent ez?
– Azt jelenti, hogy az afrikai egy lépéssel tovább ér, mint mi
valamennyien ezer lépéssel, – úgy a politikában, mint az asszonyoknál.
Bóditz nevetett mérgében, Zalkovszky pedig gyémántjaira gondolt és
ajkába harapott.
– Hogyan, – kérdezte, – a kormány talán megjutalmazza botrányaiért?
– Ama bizonyos erdei logika diadala ez, a melynek jeligéje: tárczádat
vagy életedet! Ha az ilyképp meginterpellált gyöngébbnek érzi magát az
interpellálónál, odaadja a tárczát, csakhogy megtarthassa az életét.
A herczeg meglepetve tekintett Bóditzra, a kit rossz kedve vigyázatlanná
tett.
– Nem volt más mód ezt az embert elhallgattatni? – kérdezte.
– Ott voltál a parlamentben, láthattad, hogy nem.
– A parlament! – szólt Zalkovszky megvetéssel… – A hol szóárról van szó,
ott a Kun Attiláék persze legyőzhetetlenek, – az ilyen fajzat ellen
drasztikusabb eszközökkel kell küzdeni.
– Ez igen szép, – de csak elméletben.
Zalkovszky ingerülten suttogta:
– Már két hete, hogy rálesek, – a lakására csak nem törhetek?
– Ez huszárlogika, – szólt Bóditz, – ilyesmi különben is többet
használna Kunnak, mint ártana. Még az kellene, hogy megverekedjék
politikai elveiért!
A herczeg jó ideig hallgatott; aztán Bóditz füléhez hajolt.
– Tudod mi az ugratás, méltóságos uram?
– Csak sejtem.
– Ha az embernek valakire fáj a foga s néhány szikrázó kardvágással vagy
pisztolylövéssel szeretne magán könnyíteni, de nem vallhatja be az igazi
okot, akkor csinált ürügy alatt ugratja be ellenfelét a párbajba.
– Ez érdekes, – szólt Bóditz, – értesz te ehhez?
Zalkovszky nevetett.
– Mondhatom, hogy e művészetben bizonyos tökélyre vittem. Keress ki
nekem a közönségből egy tisztességes embert, mondj valami ürügyet, –
legyen az bármily badar, – fogadok, hogy ő fog engem az adott ürügy
alatt provokálni.
– De hiszen így lehetetlenné lehet tenni a legtisztességesebb embert is!
– A mint veszszük.
– Azt mondod: bármily badar ürügy is? Ha például Kunt beugratnád, hogy
kihívjon Livia jó hírnevéért – eh, ostobaság!
Zalkovszky nevetett.
– Nem is rossz gondolat! Ilyesmit kerestem én…
Kun és Korláth korán hagyták el a színházat s a klubba hajtattak
vacsorára. A klub alapító-ünnepét ülte, a termek túl voltak zsúfolva, a
két barát egy kisebb étteremben telepedett le.
A színház végével újabb társaság vetődött szobájukba, az érkezők közt
volt Zalkovszky is, a ki egyenesen a két barát asztalához ült.
– Ennek az embernek pléharcza van, – suttogta Korláth.
A két barát már a fekete kávénál tartott, midőn a zene elhallgatott.
Zalkovszky sűrűn hajtogatta poharát s fennhangon adomázott az asztal
felső végén. Livia forgott szóban.
– A gyermekvédőknek adta gyémántjaimat, – szólt Zalkovszky, – nekem
pedig azt üzente, hogy ő rózsadíjra pályázik.
A többiek nevettek.
– Mi juthatott eszébe? – kérdezte egy hang.
– Egyszerű dolog: Livia szerelmes, új kedvese pedig féltékeny, mint a
velenczei mór. Miután pedig a házasság nincs kizárva, egyikünk sem lesz
oly szívtelen, hogy ezt a szép frigyet megzavarja…
Az asztalnál kínos csend állott be, mindenki ismerte az Attiláról
kerengő pletykákat. Attila hátradőlt székében s élesen figyelt
Zalkovszkyra. A jelenlevők egyike tréfával akarta élét venni a dolognak.
– Jelentkezzél a póttartalékba, Zalkovszky, hiszen neked különben
szerencséd szokott lenni az asszonyoknál.
– Tévedsz, – felelte Zalkovszky, – nekem e téren sohasem volt
szerencsém, mert nem vagyok az, a mit érdekes embernek szokás nevezni.
Egy közönséges tuczatgentleman nem lehet Don Juan. Hanem egy kalandor, a
kinek anyja talán grófnő és atyja talán komornyik, félig svihák, félig
gentleman, kifeszített könyökkel tolakodik a társaságba, itt produkálja
magát kóczevésben, vagy könyvcsinálásban.
– Esetleg kártyaosztásban! – vágott közbe Attila élesen.
Zalkovszky kissé elvörösödött, aztán halotti csendben folytatá:
– Esetleg imponál a mobnak utazásaival a majmok országában, – nos, ez
Livia ízlése is.
Attila halálsápadtá vált s föl akart emelkedni helyévől, Korláth keze
azonban visszatartotta. Zalkovszky ajkán megvető mosoly jelent meg,
aztán még tovább ment.
– Ily emberrel mi nem versenyezhetünk; ő szerelmet nyujt – mi csak
hitvány pénzt. Én ismerem Liviát s tudom, hogy attól, a kit szeret,
áldozatokat nem fogad el, – sőt talán – ő maga – volna – képes
áldozatra…
A szó torkán rekedt. Attila eltaszította az őrnagy kezét s felszökött
helyéről. A csillárok forogtak szemei előtt, de azért néhány lépéssel a
herczeg előtt termett, – a ki mosolyogva, de sápadtan emelkedett föl, –
és arczul ütötte,
A monokli kirepült a herczeg szeméből és nyakára csavarodott.
A csattanást mély csend követte, csak Korláth elkésett szava
hallatszott: üsd arczul!
Attila vérben forgó szemmel tekintett Zalkovszkyra.
– Ezt akartad? – kérdezte rekedt hangon.
A herczeg elfakult arczczal kapott baloldalához, hol tisztkorában
kardját viselte, aztán az asztalról egy nehéz ezüst kagylót ragadott
föl, – barátjai azonban megfogták a karját.
– Ezt másképp is el lehet intézni.
A két ellenfél között most már tízen is tolongtak.
– Ezt nekem! ezt nekem! – hörögte Zalkovszky fölemelt ököllel.
A szomszéd termekből frakkos és egyenruhás alakok özönlöttek be, a zene
hirtelen elnémult, – Attila fásultan követte az őrnagyot a kijárat felé.
– Kit akarsz második szekundánsnak? – kérdezte Korláth, midőn Attila
lakásán voltak.
– Ismered Bóditz századost?
– A vezérkarból? Majd elmegyek hozzá.
Mikor elváltak, Korláth visszaszólt.
– Készülj el minden eshetőségre, Zalkovszky bátor és kitünő lövő.