Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros
közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt.
Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama vezérczikkeknek
fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság idegességét ébren
tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét, kilépett lakásának nagy
üvegerkélyére, a mely alatt a körút impozáns képe terült el.
A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila ismerhette a
kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az ablak hideg
üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán számítva az időt,
a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második emeletre.
Bóditz lépett a lakásba.
– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a lépcsőmászás.
Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta azt
mondani:
– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram.
– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl?
– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad.
– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a multkori
sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a pillanatnyi
zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom különben, hogy kitünő
voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm teljében, – csak a hangom nem
volt soha olyan jó. Magaddal sodortad az egész házat; ha a
miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi kérdést, meglehet, hogy a
megbotránkozás forgószele lesodorja a bársonyszékről. Te is tudod
azonban, hogy a forgószelek rövid ideig tartanak. A ház el van napolva,
a hazaoszlott képviselők apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes
lelkesedésükből, a pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a
pártdíszcziplina százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött.
Másodszor nem fogod meglephetni az óvatossá lett tábort…
Attila elmosolyodott.
– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát, bitófát
érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz az agg
Veturiára?
– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag lépne föl
ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne. A kormány
azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem hasznot, sem
dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá, ha a tábor vezére,
a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s azt mondaná: Merészséged
tetszik nekem, ily emberekre szükségem van – légy az enyém!
Attila fölállott.
– A miniszterelnök megbizásából vagy itt?
– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat követni
szokta.
– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el Róma falai
alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim által?
– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt szövetségeseidet
pedig nevetheted a falakról, a melyek a te védelmed alatt megvívhatlanok
lesznek.
– És hogyan lenne ez lehetséges?
– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog interpellácziódra.
Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések kiirtása körül, igéri, hogy
szigorú vizsgálatot fog indítani a tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol
e válaszban és a lapokban terjesztett álhírek czáfolására kijelented,
hogy meggyőződésed szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter
jelleméhez és hazafiságához. Ez is lojális.
– És aztán? – kérdezte Attila.
– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az országban
nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két hónap mulva
bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába. Akarod?
– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán kedvetlenül
dobta el czigarettáját.
– Semmi esetre?
– Semmi esetre!
Bóditz izgatottan kelt fel székéről.
– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó.
Attila vállat vont.
– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet teljesítem, ez
az egész. Elveimet nem adom fel…
– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy érvényesítsed
azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a minisztériumnak. A
miniszter öreg ember, a ki keveset ért szakmájához és örül, ha békében
hagyják. A Házban is te fogod képviselni a tárczát. A miniszter régóta
nyugalomba akart már vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a
történtek után nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig
még névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, – aztán…
Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog alá
ajkából és elfojtott hangon egészítette ki:
–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe.
Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt.
– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram.
– Szerepemet? – kérdezte Bóditz.
– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan mondod?
– Kétkedel szavamban?
– Bóditz-Talleyrand szavában?
– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában nincs jogod
kétkedni.
Attila kissé lehajtotta fejét.
– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz.
– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom kétkedni…
Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után nyúlt.
– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog
természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg újra
föl nem kereslek.
Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra megszólalt.
– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem állasz, a míg
szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem kiáltatod magadat
magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy nem fogsz végleg megállni
a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha majd egyszer magasan, nagyon
magasan állasz, ne feledd el, hogy egy Bóditz nevű öreg volt az, a ki
Aeneas aranyágával jelent meg másodemeleti legénylakásodon…
– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit Bóditznak
hívnak.
Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila egy
pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle?
Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni az
íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment.
Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért lakására. Az
erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá a csöndes
körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként futottak össze a
távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas tanulság vett erőt rajta, a
mely megzsibbasztotta idegeit, mikor először csókolta Etel büszke
ajkait. Elérhető közelben látta midama dolgokat, a melyek után valaha
forró vágy epesztette, most azon vette észre magát, hogy kételkedni kezd
becsükben. Egy neme a honvágynak lepte meg régmult napok után,
beleálmodta magát ismét a jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen
kalandozza be Isten napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra
bukkan, ott lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra…
– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet nyújtva
Attilának.
– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással volt,
mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy írónnal
sűrűn tele volt írva.
«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap reggel
szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a. állapota még nem
fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az orvosok már föladtak minden
reményt. A beteg folyton a te nevedet emlegeti. Többet szóval.»
Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit jelentsen
ez. A mint újra és újra átolvasta, lassanként forró vérhullám emelkedett
föl szívéből agyába, zsongással töltve el fülét.
Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a
dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány őt
kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A váratlan hír
lesujtotta.
Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig erőszakkal
elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde közvetlenségében,
minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis bolond, a ki teljesen
az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát és apró neveletlenségeit is
tőle tanulta, Jolán most szenved, a halállal vívódik…
Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában.
Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le fog
utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez egyszerű ötlet
megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran
fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból iparkodott kifejteni a
valóságot.
Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt.
– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón.
A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki.
– Ezt tegnap este a fogadóban találtam.
Attila elálló lélegzettel olvasta:
«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.»
– Tehát van Isten az égben!
– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor Jolán
kisasszony hagymázba esett.
Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt tudomása és
kerűlő úton iparkodott valamit megtudni.
– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte.
– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta Kálváry.
– A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban valamennyien
hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a bolondos
hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így kimelegedve ment az
utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély hóban, persze, hogy aztán
meghűtötte magát.
Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az igazságügyi
minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa pályázatát a boroskevei
törvényszéknél megürült bírói állásra; a bácsi kevés reményt adott neki,
azt mondta, elvből nem pártfogolja rokonait.
Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal utazik
el.
– A déli vonattal.
– Akkor együtt megyünk.
– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni!
Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a véletlen
összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel rokonságban
állott.
– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő.
– Nem mehetek, elutazom.
– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért, hogy
rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma az Operában
lesz családjával.
Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a leány
gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte kissé…
– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek.
– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem néznéd meg új
szerepében.
– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel.
– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész város
beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel…
– S miről beszél az egész város?
– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek eresztette
udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a méregtől – gyémánt
ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza valami elzüllött
gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya
felsülés!
– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a férfivilág?
– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia mindezt a
te kedvedért teszi.
– Álmodol?
– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti úton-
útfélen…
Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános
szereplésének sehogysem lehettek hasznára.