A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára
szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár «megrongált
egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb szabadságot vett s a
czitromok honába utazott. A hivatalos frázis nem tartotta magát sokáig,
a mérvadó körök csakhamar kénytelenek voltak leplezetlenül bevallani a
titkár bukását. Ojtózy a titkár legjobb barátai közé tartozott, de azért
büszke volt a diadalra, a melyet politikai előérzetének csalhatatlansága
aratott.
Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett nőni. A
kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába kapaszkodtak, siketítő
diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak pedig jó arczczal
beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel konstatálva, hogy a
kormánynak van hatalma és jóakarata minden vétkest – álljon az bármily
magasan – megbüntetni.
A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása sejttette, hogy
a purifikáczió művét még nem tekinti befejezettnek.
Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai.
A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire járt,
hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert a
szabályozási ügyben.
Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést nyerjen, –
talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére, a telt
karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint statiszta
eszközökre.
A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor elérkezett a
várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig meg volt feszítve.
A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése teljesen háttérbe
szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról, talán a kormányon levő
párt tűzpróbájáról van szó.
A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott. Azzal
töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon tudatták
rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli alakja miatt –
először életében kapott harsány éljent, a min ő csodálkozott leginkább.
A meginterpellálandó miniszter ellen tulajdonképpen tüntetés volt
tervezve, midőn azonban a méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi
név viselője volt, kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki
helyet.
A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű csoportokba
verődve, beszélgettek.
Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz napirendet
gyorsan leőrölték. Most az utczáról tompa moraj hallatszott, a mely
zúgva közeledett és harsogva áradt a képviselőház előcsarnokáig.
– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő Kunhoz.
– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a megszólított.
– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust…
A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei főleg egy
pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia csinos arcza
mosolygott alá.
Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk megszólalnak, a
padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy bőbeszédűséggel
interpellál a romániai marhabevitel tárgyában…
Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd. Első
szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél, mintha el
volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A hallgatóság elfojtott
lélegzettel követi szavait. A szónok lassanként nekihevül, kilép
tartózkodásából, öblös hangja betölti a termet. Most egy pillanatra
elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut keresztül, aztán maró iróniával
kezdi ecsetelni a kormány «elsimító gépezetének» működését… Minden
megjegyzése egy ragyogó darázs, a mely mérges fullánkot hagy ott, a hová
száll. A rövid szüneteket zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban
cseng, a mint rátér a követett rendszer következményeinek ecsetelésére.
A hallgatóság egy része teljesen a szónok uralma alá kerül. A ház –
köznapiasan szólva – zúgó tenger, a melynek hullámai felcsapkodnak a
karzatokig. Kun szavára elemi erővel törnek elő a meglepetés, a
megbotránkozás, a helyeslés hangjai, kezének egyetlen intésére mély
csend áll be. Amint most kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és
a miniszter felé kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja
össze, hogy a miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy
tehetetlen, vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú
nemtője… Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon
elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen
helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az
elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban.
[Illustration: Attila felegyenesedik és szólni kezd.]
Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a midőn a
felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a felindulástól, de
előadása színtelen és erőtlen volt, a különben oly szellemes debatter
elvesztette lába alól a talajt.
Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel halomra
döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés közepett
kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ.
A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a szavazást
követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás, csekély
szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az eredmény óriás
izgatottságot keltett, a minisztérium határozott vereséget szenvedett.
A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a bekövetkező
ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását indítványozza.
A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal képviselőt. A
mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába, egy öreg ember
tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal. A miniszter volt.
Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az elegáns
kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig jobbra, balra
integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki anyjával a karzatról jött,
önfeledten rózsát dobott a hintóba. Attila fölvette a virágot és
mosolyogva hajtotta meg fejét.
– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját nyújtotta
a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül taszítva félre az
útjában állókat.
– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. – Ezt
nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl állásomnak. Óh,
miért nem vagyok fiatalabb!
Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a miniszter
és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták. Kun és
Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai nap
eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket.
– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint Mózesé, – jó
napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét.
– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal részletesen
elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel hallgatta.
– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, – szeretnék
egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled.
Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt, hizelgett
bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden összegezte
interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar érczesebben
csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint mindinkább
elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét parlamenti szónoklatának
medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az elbeszélés, a gúny, a nemes
harag finom változatait.
Agenor nyugodtan bólintott a fejével.
– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily művészi
tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a parlamentben. Ily
közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés érhet el. Nem csodálom,
hogy a miniszter fejét vesztette…
– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, –
magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő hangulatot,
a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt uralkodott, elrontotta
a hatást.
Agenor a fejét rázta.
– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett önérzet, a
megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az önérzet s az
őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba, ha nem érzi?
– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán meggyőzhetlek, ha a
miniszter helyzetébe képzelem magamat…
Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját szellemének
tűzijátékában gyönyörködik.
Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő őszinteséggel
adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek önérzete tiltja, hogy
az ellene koholt rágalmak czáfolásába bocsátkozzék…
Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről.
– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most már
elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit akarsz, a
tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben rejlik. A tüdő
uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt csodálom, hogy nem
nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket mondtok. Ha tőlem függne, a
mai leczke után kizárnék minden úgynevezett szónokot a parlamentből…
Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész keserűséget, a
mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan zavarta össze az
igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan kérdésnél, egy bántó,
hamis hangnál elhallgasson.