Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran eljárt.
A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt arczú öreg
foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget.
– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila.
– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak meg egyik
külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban tartózkodott.
A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán
szomszédjához fordult.
– Csinos! mi a neve?
– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz.
– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még sokkal
rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a Bóditzról
keringő pletykákat.
– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel…
A gróf még egyre a színpadra figyelt.
– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a mi Elszler Fánnira
emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már tudom, ki fizeti az
ékszerész-számláit.
– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz kelletlenül.
– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik talán
Korláth – de a fekete.
– Kun Attila.
– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. – Livia neki
tánczolja egész szólóját.
És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel – szemét
folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait feje felett
összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az ember azt
hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak gyönge légáramra
van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon ama földszinti páholy
homályába…
Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve, csípőre tett
kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek vége lett, a dalmű
tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike megjelent Attila
páholyában.
– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt hiszem,
lapjának dícséretét akarja megköszönni.
Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy, nem
hagyhatja egyedül barátját.
– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron.
– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron.
– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből át sem
adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot kezembe.
Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta.
Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr szerkesztőjét,
végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult.
– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte.
– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a lapját?
– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét valami
külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból teszi ezt
Kun, vagy akar valamit?
– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy jól
megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé.
Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun tervének
nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült meg és
bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama tagjait, a
kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos küzdelem
fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban, hogy alkalomadtán
egy fiatal bajnoknak nyakát szegje.
– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt – szólt
Bóditz, – a védművek szakszerű kritikáját hozta, több baklövést mutatva
ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas közegnek állásába került. Egy
későbbi czikk sikkasztással vádolta a társulat vezetőit. Az elcsapott
mérnökök mint tanuk jelentkeztek; bebizonyult, hogy a kevei töltés
czölöpjei egy méterrel rövidebbek az előirányzatnál, egyik igazgató
lemondott az állásáról, egyik vállalkozó pedig hüvösre került. A per be
volt fejezve, mindenki elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt
állította, hogy a társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette
magát. A biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora
miatt nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de
vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló
szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy
megnyerjük magunknak.
– Tettetek kisérletet?
– Tettünk.
Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta:
– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása
üresedésben van…
– Mit felelt?
– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak.
– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved!
Bóditz vállat vont.
– Nagyon bízik magában.
– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet?
– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong érte, a titkár bukása csak
növelni fogja erejét és önbizalmát.
– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun egyedül fogja
ostromolni a kormányt?
– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni küzdelemben
számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására.
A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan mondta:
– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily anyagból
nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal fiatalabb és
vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a közvélemény
kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek mentek emberi
gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és csináljanak
borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun ezt nem győzi
sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör néhányat az útszéli
istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani azok, a kik ma vállaikra
emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal szemben tehettek: várjatok!
– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun rendszeres ostrom
alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen volna kimutatni saját
gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog ránk törni; ily támadás az
ő hatalma és népszerűsége mellett veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs
egységes kormánypártunk, a párttöredékek, a melyeket a miniszter oly
ügyesen tud egymás ellen kijátszani, csak lazán függnek össze… Ha nem
értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy fiatalembernek, a ki a
tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem elveiben nem puritán, mindig
elevenére lehet találni. Egy ostobaság, egy párbaj, egy botrányos
szerelmi kaland, – ilyesmi lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire
emlékszem, te értesz ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a
tánczosnő lehetne fegyver a kezedben.
Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly
állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival…
Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége előtt
hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon leánycseléd
ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak várakozott.
Attila fölismerte Liviát.
– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék egyedül, –
szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag bizalmas lábon
állt.
– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt Attila.
A tánczosnő hátra fordult.
– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts!
Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt.
Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett.
– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy nem jött
föl a színpadra.
– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet fölajánlanom.
– Udvariatlan! És miért nem?
– Hazudjak?
– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok.
– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom megperzselni a
szárnyamat.
Livia kaczagott.
– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy
gorombaságnak?
– Egyiknek sem, vegye igazságnak.
Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta:
– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék kedvet önt
– hogy is mondta? – megperzselni.
– Abban nem kétkedem.
– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is
képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam.
A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az ibolyacsokor a
mellére volt tűzve.
– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy megköszönjem a
Nemzetőr birálatát.
Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már Liviával.
– Meg van most elégedve velem? – kérdezte.
– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem. Most már
jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni. Kezdetben sokat
boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben azt állította, hogy két
kedvesem van egyszerre. Nem infámis hazugság?
– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond.
Livia megállt s végignézett rajta.
– Mit jelentsen ez?
– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet?
– Tegye, kérem!
– Bóditz lovag.
Livia nevetett.
– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra mondok
valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta meg, nem,
egyszer sem…
Aztán fölemelte fejét:
– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb felesége.
– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől valamit.
– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk.
– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa?
– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm Bóditz
pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a neje. De nekem a
neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba pletykáikkal, most én
fogom őket visszabosszantani azzal, hogy lovag Bóditzné és méltóságos
asszony leszek.
– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát? Bóditz neje
öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt férjével; most,
midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné, elkergeti házából? Van
lelkiismerete?
– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs szüksége.
De miért mondja nekem mindezt?
– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes katona,
atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja
menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka!
– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott fogakkal.
– Szíve meg fogja adni a választ.
– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem?
– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását.
Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta:
– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége akar
válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták.
– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben
úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket csak a
hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint a
legkérlelhetetlenebb ellenségei.
– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt.
Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a ki
némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá.
– Haragszik?
Livia lassan rázta fejét.
– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint
másoknak.
Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje nyújtott.
– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e jogommal
visszaélni.
– Mit akar?
– Fogadja el látogatásomat.
– Most?
– Most.
– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait
kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta:
– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem megbocsájtani, hogy
tönkre akarom tenni egy család boldogságát?
– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni fogom, hogy
holnap dobja ki onnan Bóditzot.
Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon kérdezte:
– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt?
– Ha azt kívánnám?
– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja?
– Tehát: kívánom!
– Ej! S mit nyújt maga nekem?
– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal.
A házmester kulcsa megfordult a zárban.
Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet.
– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen
mondvacsinált.
– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok.
Livia kiragadta kezét s befutott a kapun.