A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb hírlapja.
Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán) a szokottnál
nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók csakhamar elkapkodták az
utolsó példányig. A nap eseménye az államtitkár ellen intézett támadás
volt.
A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta el a
szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A
képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki
festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg
hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a villamos
fényben úszó főbejárat előtt.
Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás megtekintésére.
A záróóra közel volt, a termekben csak néhány rajongó műbarát késett
még, vissza-visszatérve egy-egy képhez. Attila a folyosón át a nagy
terembe lépett, hogy megszemlélje a kiállítás fénypontját, egy óriás
csoportképet. A teremben már csak két személyt talált: egy fiatal
hirlapírót, a ki könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb
hölgyet, a ki a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen
elszunyadt.
Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban meglepetve állott
meg. A szobában magas női alak állott egy kép szemléletébe merülve,
klasszikus metszésű vonásai a villamos fényben márványfehérek voltak. A
fiatalember szíve viharosan dobogott…
– Etel!
A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét keblére
szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást parancsolva. Attila
mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt állana s tétovázó szemmel
tekintett a leányra.
Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált, ujját
még egyre ajkán tartva.
– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy, mintha
egy képet szemlélne s beszéljen halkan…
Ezt suttogó hangon mondta.
Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat fordítva neki,
egy magasan függő kép szemléletébe látszott elmerülni.
– Etel! Oly régóta nem láttalak…
– Halkabban!
– Itt maradsz most a fővárosban?!
A bárónő igent intett.
– Gyakran foglak láthatni?
A bárónő fejét rázta.
– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen
kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a
helyzetemet. Sokat szenvedtem önért.
– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni minden.
Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok, kiszabadítlak…
– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz?
– Akkor vége, mindennek vége!
Etel a fejét ringatta.
– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen.
E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a halkan
zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el.
Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva néztek a
bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e, aztán sorra
vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta azt, a mit
könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal biczczentett fejével.
Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt, most már Attilára szegezte
szemeit.
– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a hazugságot,
még a gondolatban elkövetett hazugságot is…
– Kétkedel bennem?
– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben érzi, hogy
nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra fogja adni…
E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel összerezzent és
ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután álmos, gyanakvó
pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot hallatott és védenczével
távozott. Nemsokára harangütés jelezte a záróórát.
Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A grófot festői
műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a műkedvelők szokott
színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai meglepő tehetségről
tanuskodtak, mivel azonban nem merített a természet örök forrásából és
modellek után sem dolgozott, alkotásai a valószinütlenség és a
bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A mit első hevében jól
alkotott, azt kidolgozás közben ismét elrontotta. Rendesen egyes
részleteket kezdett az összbenyomás rovására kidomborítani, ha aztán
belátta, hogy nem képes többé az eredeti eszme magaslatára emelkedni,
kedvét veszítette és megsemmisítette a bevégzetlen munkát.
Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos
művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését néhány
festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú gipszöntvény
képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette
tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az
akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa melléknevekkel
felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt köztük: a milói Vénuszé.
A háttérben harmónium állott, a melyen a ház ura néha játszani szokott.
[Illustration: A grófot festői műhelyében találta.]
Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az állványról
egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak támasztotta. Attila
megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit s a kerevetre vetette
magát.
– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma?
Agenor kérdőleg tekintett rá.
– Etellel!
A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett. Egy ideig
ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte:
– Itt vannak Lovrichék?
– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő
ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés, holnap a
kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a válságtól már
csak hetek választanak el.
Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta:
– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán kenyerüket
veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich Etelért kell
éhezniök!
– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la guerre!
– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért, Achilles
pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért. Barátom, te sem
küzdesz asszonyért!
Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még
válaszolhatott volna, megkérdezte:
– Bizton tudod, hogy Etel szeret?
– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az enyémhez? Az
egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az, a mi
ellentállhatatlanul vonz feléje.
Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt
hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve hallgatta a
sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a mely fenséges
márványszépségében állott előtte.
– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta egyszerre.
– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte Agenor,
megszakítva játékát.
– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles árnyék
meglepővé tették a hasonlatosságot.
– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul.
– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek, mint
szeretnek.
– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek kísértetekben,
szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt égettek meg? Látod,
azért még sincsenek boszorkányok.
Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb hangulatban
van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben zsebretett
kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos mosolylyal tekintett
végig a márvány-istennőn.
– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a bőr
alatt…
A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra bocsátotta
szeszélyes röptű szellemét:
– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy
megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket adott, a
verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad a kagylóhoz
vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és tápláltassa magát. A
mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a szépség. Schopenhauer
mondta, hogy a természet a női szépséggel rövid ideig tartó csattanó
hatást akart elérni; – a férfi a szépség részegítő hatása alatt szem
elől téveszti józan önérdekét és – a verticella hozzá tapad, hogy
gondtalanul eviczkéljen az élet tengerében. Ez a szerelem s a házasság
genézise, értve mindkettőt eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a
költők és rajongók még hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé
tegyék vele a meztelen ösztönt.
Attila kaczagott, de bosszankodott is.
– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s a
zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az agy
foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész világ pedig…
– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem műhely, –
egészítette ki szárazon Agenor.
Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely» fogalmához, a
mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával.