A gázlángok már kigyuladtak a Nemzetőr szerkesztőségében, a munka
javában folyt.
Csapó szerkesztő, a ki a lap tulajdonképpeni lelke és éltető eleme volt,
kavargó füstfelleg közepett könyökölt dolgozóasztala fölött. Jeles
hirlapiró, de igénytelen külsejű ember volt, rövidlátó arcza a
túlfeszített éjjeli munka következtében kedvtelen, életunt kifejezést
nyert, elhanyagolt ruházata eléggé mutatta, mily bölcseleti
gondatlansággal viseltetik Csapó úr az ő külső megjelenése iránt. A
Nemzetőr szép olvasónői, ha hébe-korba illatos levélkéket menesztettek a
szerkesztőségbe, képzeletükben bizonyára más külsővel ruházták fel a
hires «Ráspolyt», a ki szellemtől és finom gúnytól csillogó napi
csevegéseivel híressé tette lapja tárczarovatát.
Csapó úr éppen «a közélet egy előkelő faktorának» tollából származott
czikket dolgozott át. Csapó úr művészi tökélyre vitte a munka e nemét –
néhány közbeszúrt ötlettel, egy megpendített eszme továbbfejtésével, a
legrosszabb czikket is élvezhetővé tudta tenni. Csapó úr kegyelméből a
közélet nem egy előkelő faktora keveredett már ügyes tollú ember hírébe.
A mellékszoba ajtajából most a főszerkesztő szólította Csapót. Kun egy
kéziratot nyujtott szerkesztője felé, a melyen az utolsó sorok még
nedvesek voltak.
– Olvassa el e czikket, – mondta, széket tolva Csapó elé.
Három rövid czikk volt, mindhárom ismét a kevemegyei vízszabályozásoknál
fölmerült visszaélésekre vonatkozott és élesen támadta a közmunkaügyi
tárczát.
– Mit szól hozzá? – kérdezte Attila.
– Remekül van megírva, – felelt Csapó, – de ha követni akarja a
tanácsomat, dobja tűzbe.
– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, – szólt Attila nevetve.
– E czikkek megjelenése után a Nemzetőr nem lesz többé az, a mi volt.
Eddig bizonyos értelemben a pártok felett állott, szavát meghallgatták
minden táborban, – ennek köszönhette nagy befolyását. Ez most meg fog
változni, mert e czikkekben nyilt támadás van a kormány ellen s mi
teljes erővel evezünk az ellenzék felé…
– Nem fogunk csatlakozni egy ellenzéki párthoz sem.
– De nem akadályozhatjuk meg, hogy ők ne csatlakozzanak hozzánk. Ez
egyre megy; a Nemzetőr pártlap lesz.
– Látott már embert, a ki nem megy harczba, mert sajnálja fényes
fringiáját? A lap különben mindenben követi régi irányát, nincs is
ellenvetésem, ha főleg a miniszterelnökkel szemben nem kíméli a
tömjénfüstöt; – támadólag csak a közmunkaügyi tárcza ellen lépünk föl –
ezt a polémiát magam fogom vezetni.
Csapó urat e nyilatkozat kissé megnyugtatta s mert a mellékszobában
vinnyogni kezdett a telefon csengője, otthagyta főnökét.
Kevés idő mulva egy katonatiszt lépett a szerkesztőségbe, Kun után
tudakozódott. Fiatal százados volt, éles, merész vonásokkal, nyulánk
termetéhez jól illett a törzskari egyenruha.
– Bóditz vagyok, – mondta, Attila szobájába lépve.
– Örvendek. A családi hasonlatosságot atyjával fölismertem.
– Képviselő úr barátja atyámnak?
– A méltóságos úr tisztelői sorába tartozom.
– Emlékszem, hogy atyám gyakran különös rokonszenvvel emlékezett meg
képviselő úrról, – e barátságos viszony fölbátorít egy kérésre…
Attila helyet kínált látogatójának, a ki folytatta:
– Kérelmem nagyon bizalmas természetű. Nyiltságom meg fogja lepni, de
szolgáljon mentségemül, hogy bennem egy szikrája sincs atyám
diplomácziai tehetségének és hogy kényszerhelyzetben vagyok.
Attilát e bevezetés kiváncsivá tette.
– Képviselő úr mindenesetre hallott ama botrányos viszonyról, a melyben
atyám Grimaldi Liviához áll? Ismeri atyámat és a dolgot épp oly
érthetetlennek fogja találni, mint magam. Tény azonban, hogy atyám öreg
napjaira teljesen a tánczosnő hatalmába került. Elképzelheti, hogy e
szerencsétlen szenvedélye sok kínos és viharos jelenetet idézett elő
otthonunkban; a vége az lett, hogy szegény anyám, a ki már
ezüstlakodalmát is megülte, kénytelen volt az én lakásomba költözni,
atyám pedig megindította ellene a válókeresetet és komolyan el van
határozva, hogy ama személyt nőül veszi…
– Nem tudott százados úr semmit sem elérni atyjánál?
– Semmit; meglehet, hogy magam vagyok az oka, mert túlheves voltam.
Atyám kiutasított házából és kitagadással fenyegetett.
– Azt hiszi, hogy fenyegetését teljesíteni fogja?
– Isten a tanum, hogy könnyű szívvel mondanék le örökrészemről, ha a
dolog nem érintené életboldogságomat. Én vőlegény vagyok. Jegyesem nem
gazdag, de előkelő családból, a Hajváry-családból származik. A család
előitéleteit az új nemessel szemben csak arám állhatatossága tudta
legyőzni. Ha most a hirhedt Livia atyám neje lesz, a Hajváryak nem
fognak rokonságba lépni egy névvel, a melyhez országos botrány emléke
fűződik… Mindezt azért mondtam el képviselő úrnak, mert tudom, hogy
befolyással bír atyámra…
Attila szavába vágott.
– Félek, hogy félreismeri viszonyomat atyjához. Nem állunk oly közel
egymáshoz, mint talán gondolja, és sejtem, hogy utaink a közel jövőben
teljesen el fognak válni.
– Magam sem reménylem, hogy valaki egyszerüen kibeszélhesse atyám
fejéből ezt a szerencsétlen rögeszmét. Emlékszem azonban, hogy a
Nemzetőr egy időben élesen birálta meg Livia erkölcsi viseletét;
akkoriban azt hittem, hogy e czikkek talán lehetetlenné fogják tenni a
tánczosnőt, – újabb időben azonban azt kellett tapasztalnom, hogy a lap
megváltoztatta nézetét és most – bocsánat! – most ön csinálja neki a
legnagyobb reklámot…
– Ujságczikkektől ne várjon eredményt. Ha kiüldöznők is az Operából,
azzal még nem nyernénk semmit.
– A mennyire atyámat ismerem: igaza lehet.
A százados kissé gondolkozott, aztán megadással mondta:
– Bocsásson meg, hogy ennyi időn át untatom, de lássa, nekem sajátságos
ösztönöm sugallta, hogy ha valaki, úgy ön segíthet rajtam. Atyám egyszer
a képviselőházból jött, ha jól tudom, a költségvetést tárgyalták…
– Akkor kissé összekaptunk, – jegyezte meg Attila.
– Atyám az ülés után elragadtatással beszélt önről. – Ember a talpán, –
mondta, – úgy sarokba szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Másnap meg
azt mondta önről: ha van ember, a ki a kártyámba lát, úgy Kun az.
Attila elmosolyodott.
A százados folytatta:
– Mikor most hiába törtem fejemet, miként vethetnék gáncsot Livia
terveinek, elhatároztam, hogy feljövök önhöz, elmondok önnek mindent,
megkérem, hogy legyen barátom és segítsen rajtam.
A képviselő kezet nyujtott a századosnak, a kinek nyiltsága megnyerte
tetszését.
– Barátságomat már is megnyerte. Minő stádiumban van különben atyjának
válópöre?
– Egy hónap mulva már be is lehet fejezve.
Attila gondolkozva járt fel és alá a szobájában, a százados feszült
figyelemmel tekintett arczába.
– Atyja nem fog lemondani Liviáról, – mondta a képviselő, – de Liviát
talán rá lehetne bírni, hogy kikosarazza az atyját. Ha Livia például
beleszeretne valakibe, komolyan beleszeretne, – akkor a kérdés meg lenne
oldva.
– Tud is az szeretni! – szólt Bóditz.
– Nem ismeri a balletcsillagok természetrajzát. Önzők és szívtelenek
azokkal szemben, akik őket szeretik, de föláldozók azok iránt, a kiket
szeretnek. Százados úr! Volna bátorsága arra, hogy atyja versenytársa
gyanánt lépjen föl?
A százados meglepetten tekintett Attilára, aztán fejét csóválta.
– Az lehetetlen, mit szólna menyasszonyom?
Attila elgondolkozott, aztán elmosolyodott és órájára nézett.
– Hagyjuk a dolgot egyelőre függőben, meglehet, hogy rövid idő mulva
nemcsak jó tanácscsal, de tettel is segíthetek önön…
A százados elment, Attila pedig kiszólt a szerkesztőségbe:
– Ma magam megyek az Operába.